Kezdett elmúlni a fájdalma, segíteni akartam neki felállni, de ő még egy kicsit térdelt, majd a vállamra támaszkodott és felkelt a földről.
- Jobban vagy? Nagyon fáj még?
- Túlélem. - mosolygott rám.
- Annyira sajnálom.
- Tudom. Semmi baj. - hirtelen, mintha már semmit sem érezne felegyenesedett és abbahagyta a grimaszolást. - Most már nem ártana visszamennünk.
- Igazad van, kezd késő lenni. Vacsorára haza kellene érnem.
Az autóhoz mentünk, utána pedig haza. Visszafelé már csak nevettünk a történteken. Szerencsére nem kérdezte meg, hogy miért is történt ez a baleset, de nem is igazán akartam neki elmondani. Viszont a kíváncsiság minden egyes másodpercben ott motoszkált bennem. Biztos voltam benne, hogy nem voltunk egyedül az erdőben. Valaki volt ott rajtunk kívül, valaki, akit egyáltalán nem zavar, hogy tudom, hogy ő is ott tartózkodik. Ha elmondanám Brandon-nak aggódna. Vagy ami még rosszabb, talán elmondaná Nick-nek.
Furcsa gondolat támadt bennem. Mi van, ha Nick volt? Tudja, hogy ismerem a titkát, hiszen ő maga mondta el! De miért van az, hogy míg rá ennyire haragszom, addig Brandon-t egyre jobban kedvelem. Ő olyan, aki mellett nyugodtan megnyílhatok, mintha tudnám, hogy benne nem fogom csalódni. De mi van ha mégis?
Nick hazudott nekem, bár fogalmam sincs, hogy hogy reagálok, ha előbb elmondja... Viszont Brandon... ő sosem csapott be. Talán mert lehetősége sem volt rá.
- Minden rendben?
- Persze. Miért? - húztam fel a szemöldököm, szemeim kikerekedtek.
- Kicsit hevesebben ver a szíved, mint máskor. Min gondolkozol?
- Semmin. Nem érdekes. - fordultam el, a jobb könyökömet az ablakhoz helyeztem és az öklömre hajtottam a fejem.
- Talán Nick-en?
- Mi van vele? - rántottam felé a fejem. Ő az utat bámulta, csak egy pillantásra nézett rám.
- Tudod, hogy nekem bármit elmondhatsz, ugye?
Hirtelen minden régi emlékem előjött, ahogy megbíztam Remus-ban és ő minden titkomról, amit megosztottam vele beszámolt Cole-nak. Szerencsére mind jelentéktelen volt, egyet leszámítva. Hogy szerettem Cole-t. Nem is tudom. Talán az egészet úgy fogta fel, hogy ez csak egy kis vonzalom, ami pár hét múlva elmúlik vagy csak nem akarta elhinni vagy szimplán hiába tagadta, de kihasznált.
Félek, be valahogy jobban bízom Brandon-ban, mint Remus-ban. Az elejétől kezdve könnyebben megnyíltam neki. Nehezen bíztam meg az új emberekben, de benne... mintha ezer éve ismerném.
Talán Nick csak védeni próbált azzal, hogy nem mondta el? Biztosan így volt. De pont ezzel kevert bele. Még ha próbált is távol tartani ettől a világtól, valahogy mégis rosszul csinálta. Nagyon rosszul. Sam sokkal ügyesebb volt. Ha Nick nem jön a városba, könnyen lehet, hogy sosem jöttem volna rá. Vagy talán egyszer, sok-sok év múlva.
- Igen, tudom. - mosolyogtam.
Nemsokára haza is értünk. Kiugrottam a kocsiból és megköszöntem a mai napot, majd elbúcsúztunk.
Otthon rögtön a szobámba rohantam és az ágyra dőltem. Egész este azon gondolkoztam, hogy mit csináljak Nick-kel? Mert immár nem csak azzal kell megbirkóznom, hogy elvesztettem a bizalmam iránta, hanem azzal is, hogy ő maga micsoda. Nagyon jól tudom mit von maga után a döntésem, hogy mik a következmények, de muszáj döntenem.
Órák teltek el, de nem bírtam megmoccanni. Maximum a távirányítóval nyomtam be a hangfalat és közepes hangerővel hallgattam az elgondolkodtató számokat. Majd ismét a plafont bámultam. A szemeimet csak egy-egy pislogás alkalmával csuktam le. Addig nem akarok felkelni, míg nem döntöttem.
Már sötét volt, körülbelül 8 óra lehetett, amikor kopogást hallottam.
Az ajtóra szegeztem a tekintetem, mikor hallottam, hogy valaki kinyitja. Nem várta meg a válaszom.
Sam dugta be az ajtón a fejét.
- Bejöhetek?
- Persze.
- Kihagytad a vacsorát. Minden rendben?
- Igen.
- Történt valami Brandon-nal?
- Nem, semmi extra. - mármint attól függ, most már mi extra és mi nem... - Rendes srác.
- Tudom. Meg is lepődtem volna... De akkor mi a baj? - dőlt le mellém az ágyba, ő is a plafont kezdte vizslatni. - Talán Nick?
- Igen.
Nem lepte meg a válaszom. Egy erőltetett mosolyt húzott az arcára és úgy viselkedett, mintha belelátna a fejembe.
- Nem tudod mit csinálj vele, igaz? Hazudott, ezért elvesztette a bizalmad, de te mégis bízni akarsz benne, mert szereted. Vagy nem? Talán már azt sem tudod. Ha védeni akar, akkor muszáj hazudnia? Mi lett volna, ha elmondja? Talán félt? Félt, hogy elmész és otthagyod? Vagy elmondod valakinek? - ekkor már felé fordítottam a fejem. Ő karba tett kézzel bámulta a plafont. Nem nézett rám, de egy apró mosoly húzódott az arcán. - Vagy félt, hogy bántani fog téged? Talán az is lehet, hogy valójában magadat akarod kivonni a kapcsolatból, mert félsz az elkötelezettségtől és ezt keresed kifogásnak. Vagy félsz, hogy megint összetörik a szíved? - levitte a hangsúlyt és büszke mosollyal rám nézett. - Eltaláltam?
Tényleg olyan volt, mintha belelátott volna a fejembe.
- Ismered... az érzést?
- Hogyne ismerném? - fordult vissza a fejével a fal felé. - Nincs olyan ember, aki nem ismerné. - nevetni kezdett és újra rám nézett egy pillanatra. - Csak nem vérfarkasokkal.
Ettől persze azonnal jobb kedvem lett. Attól, hogy ilyen jól kezeli. Kicsit bizarr, de mégis megnyugtató.
- Szóval... mit kellene tennem vele? Mi lenne a helyes?
- Ne helyesen cselekedj! Hanem úgy, ahogy neked jó.
- Fogalmam sincs, hogy az mi lenne. - sóhajtottam.
- Tudom. De majd rájössz. - felém fordult és összekócolta a hajam. - Okos lány vagy te.
- Héééé!
- De előbb egyél. Odaraktam a kaját az asztalra. - felkelt az ágyról - Shhhhhhh! Apáéknak ne szólj! - majd rám kacsintott és kiment.
Napokon át gondolkoztam, míg végül meghoztam a döntést. Egy levelet hagytam Nick szekrényében. Találkozni akartam vele és megbeszélni a dolgokat.
A nagyszünetben láttam a folyosó túlvégéről, hogy kinyitja a szekrényét és kiesik a levél. Leguggolt, hogy felvegye, kinyitotta, majd felállt. Közben olvasta.
"Nick,
Köszönöm, hogy hagytál időt, hogy átgondoljam mit tegyek.
Nagyon sokat jelentett ez nekem. Tudod, most már egészen
máshogy állok hozzá a dologhoz, de még mindig nem értek
valamit.
Szeretnék veled találkozni, ma délután a Rózsakertben.
Fél háromkor várlak az egyik padon."
Megan
Összehajtotta a levelet és beletette az egyik tankönyvébe. Nem tudtam leolvasni a fejéről, hogy mit gondol, de reménykedtem benne, hogy eljön és, hogy tényleg csak időt akart adni, nem pedig feladta.
Suli után Sam elvitt a Rózsakertbe. Negyed három volt. Sétáltam még egy kicsit a folyóparton, mert úgy gondoltam van még időm. A sétányról megláttam a rózsakertet. Ősz volt. Éppen hogy a levelek elkezdtek hullani. Kicsit hűvös is volt, de egy vékony kabátban kellemes volt az idő. Bár már október volt, a rózsák még most is gyönyörűek voltak. Most már szépen lassan kezdenek majd elhervadni. Már csak napok kérdése. A táj gyönyörű volt. Az emberek sétálás közben beszélgettek a haverjukkal, barátnőjükkel, csajukkal, pasijukkal vagy akár telefonon. Sokan sétáltattak kutyát, kihasználva még a viszonylag jó időt és a friss levegőt. A nap bearanyozta a parkocskát. Igazán bájos volt. Megálltam és a szememmel futottam végig, milyen szép is a látványa, mikor egyszer csak megakadt a szemem az egyik padon. Egy ember ült ott, ismerős volt a keze és a kabátja ujja. Az arcát nem láttam, mert épp egy sportújságot olvasott és látszólag nagyon elmerült benne. Mikor lentebb tartotta, hogy lapozhasson, csak akkor láttam meg ki is az. Nick volt. Eljött. Méghozzá jóval korábban. Siető léptekkel közeledtem felé, majd megálltam előtte. Felnézett az újságból és mikor rádöbbent ki vagyok, kikerekedtek a szemei.
Felállt, hogy üdvözöljön.
- Szia. - nyögte ki zavartan, és a bal kezével a tarkóját dörzsölte. Ismerem ezt, nem tudja, hogy mit csináljon.
- Szia. - bátorítottam egy élénk mosollyal. - Hát eljöttél.
- Igen, el.
Mélyen egymás szemébe meredtünk és közben zavart mosollyal és kábult arccal álltunk egymással szemben. Megszűnt a külvilág és csak ketten voltunk az egész parkban. A rózsák közelében, a csodás aranyló térben.
2012. szeptember 11., kedd
2012. augusztus 24., péntek
8. fejezet
Sam megragadta a kezem és a kocsihoz vitt. Csak a jármű mellett engedte el a kezem. Kinyitotta az ajtót és a kezével invitált be, miután beszálltam becsukta az ajtót és körülnézve elsétált az autó mögött. Ő is beszállt.
- Hová megyünk?
- Sehová. Csak lógunk egy kicsit. Szóval, halljam! Hogy tudtad meg?
Ha már itt vagyunk kényelembe helyezem magam, mert biztos vagyok benne, hogy ez el fog tartani egy ideig. Letettem a táskámat a lábamhoz és a telefonomat szorongattam a kezemben.
- Teliholdkor. Az iskolában voltunk és ...
- Mit kerestetek ti a suliban? Éjszaka?
- Tudtam, hogy hazudsz nekem és az egész úgy egybe vágott.
- Biztos... - rázta meg a fejét - Tovább!
- Az öltözőben voltam, amikor egy furcsa lény, mint később kiderült várfarkas került elő hirtelen, aztán megint egy másik a plafonból, ami leszakadt, majd berontott egy másik is az ajtón. Harcoltak és aztán kettő kirontott az épületből és egy itt maradt és az Nick volt. - hadartam. - De várjunk csak, te honnan tudod, hogy Nick is az? Csak most költöztek ide! Te honnan ismered?
- Edzésről. Tudod a vérfarkasok érzik, ha van egy másik a közelben.
- Hogy lesz vérfarkas az ember?
- Nem muszáj erről beszélnünk! - fordította el a fejét.
- Te hoztál ide! Mégis miről akarsz beszélni?
- Nézd, Meg! Én csak... én csak egyszerűen nem akarlak belekeverni.
- Nem gondolod, hogy egy kicsit késő?
- Nem, nem késő, de ha nem mondom el, még jobban beleártod magad és saját erőből deríted ki. Annak pedig az lesz a vége, hogy megsérülsz. - hallgatott el pár pillanatig, de tudtam, még nem fejezte be a mondanivalóját. Nagyot sóhajtott, majd a levegő kifújása közben rám nézett. - Vagy meghalsz.
- Sam...
- Megan! Kössünk alkut! Válaszolok a kérdéseidre, ha nem kevered bele magad ebbe az ügybe!
- Rendben. - sóhajtottam. Nem akartam ebbe beleegyezni, de tőle kell tudnom. Legalábbis először... - Szóval, hogy lesz valakiből vérfarkas?
- Valakit megharapnak, valaki pedig örökli. Akiknél ez örökletes általában meg kell ölniük valakit, de vannak más hagyományok is.
- Te megöltél valakit?
- Nem teljesen. 11 voltam, amikor rájöttem erre, hogy apa mi....
- Apa? Ő is...?
- Igen. Én is akartam, hiszen ki ne akarná, amíg nem találkozik a vadászokkal. Apa azt mondta, hogy csak úgy engedi meg, ha nem ölök meg soha senkit, senkit, aki él.
- És akkor végülis hogy változtál át?
- Volt egy agyhalott ember a kórházban, minden hozzátartozó nélkül. Én kapcsoltam le a gépről. Leállítottam a szívét és minden egyéb testrészét az agya kivételével, mert az már eleve kampec volt. Vagyis megöltem.
- Milyen vadászokról beszéltél?
- Aki tud a vérfarkasokról tudja, hogy nem csak egy van a városban. Itt jönnek a képbe a vadászok. Minden meggyőződésük, hogy mi gyilkos ragadozók vagyunk, akik embereket ölnek.
- Miért, nem?
- Nem! - kerekedett ki a szeme. - Vannak olyanok is, de az itt élők békések. Sosem bántottunk embert!
- Carla?
- A városba jött egy új farkas, lényegesebben erősebb nálunk, még Collin-nál is erősebb. Fogalmunk sincs emberi alakban ki lehet, ugyanis teljesen képes átváltozni farkassá. Ő felelős azért, ami vele történt. Próbáljuk lefékezni és elkapni, de nem nagy sikerrel.
- Hogy érted azt, hogy Collin-nál is erősebb?
- Collin egy ősi család utódja.
- A 7 ősi család egyikéé?
- Igen, de te honnan tudod ezt?
- Olvastam... a neten...
- Na mindegy. A lényeg az, hogyha Collin-nál erősebb, akkor valószínűleg ő az ősi családok vezetője famíliájának az egyik utódja. Erről is olvastál valamit? - húzta fel a szemöldökét.
A táskámhoz nyúltam és elővettem egy papírfecnit. Sam felé nyújtottam. Kivette a kezemből és széthajtotta.
- Murdstone?
- Tessék? Te tudsz... ezen a nyelven?
- Ez nem egy nyelv! Ez rovásírás!
- De mi ez?
- A vezető család neve.
- Murdstone?
- Igen.
Le sem vette a papírról a szemét. Kíváncsian nézegette. Átfutotta az összes nevet, amit már hallott, de nem szerepelt benne ilyen vezetéknevű ember.
- Kik vannak még a városban? Te, Horan, Collin, Nick, Brandon...? És még?
- Stephen.
- Melyik?
- Stephen Hunt.
- Más?
- Ugyan már elköltözött, de William Matthews.
- Will? Ő is? - a szemeim majd kiugrottak a meglepetéstől.
Sam bólogatott, majd ismét a papírt nézte.
- Milyen képességeid vannak még? - izgatott lettem.
- Jó hallás, sötétben is remekül látok, gyors vagyok és hihetetlenül erős. Ja és ott van még az a képesség is, hogy bármilyen sebem vagy sérülésem rögtön begyógyul.
- Szuper! Kár, hogy csak teliholdkor.
- Nem, ezek emberként is megvannak. Teliholdkor felélesedik, de nem csak akkor változunk át. Akkor sokkal sebezhetőbbek vagyunk, de megfelelő akaraterővel azokon az éjszakákon sem kényszerülünk átváltozni, viszont erős érzelmek hatására megtörténik, fájdalom esetén pedig vissza. De ez mind tőlünk függ, hogy tudjuk-e türtőztetni magunkat vagy éppen mire készülünk.
- Ugyan így a gyilkolással?
- Igen, az is akaraterő kérdése.
- Miért követte Horan Carla-t?
- Állítása szerint azért, mert Carla tudott valamit. Éééééés elvileg belém volt zúgva és nekem akarta elmondani. Horan félt, hogy esetleg másvalaki is megtudhatja és baja eshet Carla-nak. Ezért követte.
- Beléd zúgva? Ki se állhattátok egymást!
- Azért ennyire nem volt vészes!
A telefon már harmadjára rezgett a kezemben. Két hívás, egy SMS. Kat-től.
- És kik a vadászok?
- Ez most nem fontos. A lényeg az, hogy ha ez neked sok, akkor megértem. De ezt Nick-nek is mondd el. Elvégre biztos hívott egy párszor...
- Honnan...? Áhhh...
- Apa mondta, hogy találkoztál Brand-del a parkban.
- Igen, kedves srác...
- Tudod, nincs rá nagy szükséged, de azért örülnék neki, ha felvennéd. Ez egy nyaklánc, amiben sisakvirág van. Ha úgy tetszik farkasölő... Így nem esik bántódásod. Ha egy ember viseli, akkor ha megérinti azt az illetőt egy farkas lenyugszik. Téged semmiképp nem fog bántani. Az ősökhöz persze gyenge, de megölni vagy komolyabb sérülést okozni ők sem tudnak. Nem kockáztatnának.
- Mi történik velük, ha mégis?
- Nem tudom, de azt igen, hogy szörnyű. - mosolyodott el, majd a nyakamba akasztotta a medált. A kezembe vettem, hogy megnézzem. Ez nem ugyan az a nyaklánc, amit a szekrényében találtunk. Ez másik. - Anyáé volt.
- Tessék? - néztem fel rá csillogó szemekkel.
- Még apa adta anyának. Ez az az emlékem, amit mindig őrizgettem. Mindennél jobban vigyáztam rá, még ha tudtam is, hogy sosem lehet az enyém. Apa azt mondta, adjam egy különleges személynek. Egy olyan lánynak, aki mindennél fontosabb nekem.
Lehajtott fejjel szomorúan mesélte ezt nekem. A szívem megszakadt tőle. Majdnem könny csordult a szemembe, de a végén rám nézett és csillogó szemekkel mondta:
- Nekem te vagy az a személy.
- Miért én? - suttogtam. Alig tudtam visszafojtani a sírás, ott volt a gombóc a torkomban és ezt hallani is lehetett.
- Te vagy a kishúgom. Bármit meg tennék érted. Arról nem is beszélve, hogy te vagy az egyetlen lány, aki mindig benne lesz az életemben. Nem csak egy részét fogja kitölteni.
- Köszönöm. - mosolyogtam, de könnyes volt a szemem. Meghatódtam. Átöleltem a bátyámat, szorosan. Nem akartam elengedni. Ő az egyik biztos pont az életemben. Biztos, hogy mindig számíthatok rá és mindig velem lesz. És ez nekem ez jelenti a világot. A család. És persze a barátok.
Beszélnem kellene Nick-kel. De mit mondhatnék neki?
A kezembe vettem a telefont és írtam egy SMS-t.
Délután a folyópartra mentem és leültem egy padra. Sam a kocsiból figyelt, egészen addig amíg meg nem jön a társalgási partnerem. Felálltam és szedtem néhány kavicsot a pad mellől. Majd visszaültem és egyesével a vízbe dobáltam azokat. Mikor az utolsó követ dobtam el, hallottam, hogy a mögöttem lévő levelek ropognak a várva várt illető cipői alatt. Megfordultam.
- Bátor tett egy lánytól egyedül jönni, amikor tudja, mik járnak a környéken. - mondta mosolyogva.
- Brandon! - fogadtam boldogan.
- Szóval, miről akartál beszélni.
- Nick-ről. A vérfarkasosdiról...
- Tudom. De mi lenne, ha ma inkább megmutatnám?
- Ezt hogy érted?
- Gyere velem! Adj egy délutánt! Estére már otthon leszel, ígérem. Vagy ne legyen a nevem Sir Brandon Antony Marshall. - mondta viccesen komolyan.
- Nem is vagy Sir! - nevettem.
- Sir? Lord? Mindegy. A lényegen nem változtat. Naaaa gyere már!
- Rendben.
Utána mentem a parkolóba. Egy fekete BMW-vel volt.
- Szállj be! - mondta kedvesen és az ajtóra mutatott.
Izgatott voltam, ezért gyorsan bepattantam. Vajon hová megyünk?
Az út nem volt hosszú, szinte csak a város másik felébe mentünk. A nagy erdőbe. A város mindkét szélén van erdő, az egyik nagyon kicsi, viszont a másik hatalmas. Az erdő bejárata előtt áll egy kis fa "kapu", ahogy azt elhagytuk rögtön balra van egy parkoló. Itt álltunk meg.
- Mit keresünk mi itt? - szálltam ki.
Ősz volt. A pasztell színű falevelek igazán szépek itt ilyenkor. Szinte már mindegyik lehullott a földre. Az egész erdő gyönyörű. A tájat csodálása közben csak a társam zavart meg:
- Gyere! - intett nekem Brand.
Az erdő felé sétáltunk, de még mindig nem tudtam mit keresünk itt.
Mikor eléggé beértünk az erdőbe Brandon egy fához lépett. Kinyújtotta a karját, mintha nyúlva valamiért, de közben végig engem nézett. Csak aztán láttam, hogy egy íjért nyúl.
- Hé, hé hé! Mit csinálsz? - léptem pár lépést hátra.
- Nyugi, ez a tiéd lesz.
- Az enyém? Minek az nekem?
- Majd meglátod. Íjászkodtál valaha?
- Kiskoromban párszor, gyereknapon.
- Helyes.
Felnézett a fára és elmosolyodott.
- Gyere ide! - intett kedvesen.
Közelebb lépkedtem felé és felhúztam a szemöldököm.
- Igen?
- Bakot tartok és feldoblak. Vedd le azt a tartót ott! - mutatott az ágra.
Felnéztem. Láttam a tartót, bizonyára nyilak vannak benne. De hogy érti, azt, hogy feldob?
- Feldobsz? - néztem rá bizonytalanul és kételkedve. - Mi van, ha leesek?
- Elkaplak. - micsoda meglepetés.... - Ugyan már! Csak bízz bennem! - "boxolt" finoman a vállamba - Ha már idáig eljöttél... nem vagy kíváncsi?
Tudta, hogyan kell fokozni az izgalmakat. Már csak a hangsúlyától kíváncsi lettem.
- Na jó. Dobj fel!
Leguggolt és bakot tartott. A két lábammal felléptem a kezére és feldobott. Gyorsan repültem, de csak arra koncentráltam, hogy elkapjam a tasakot és levegyem. Kinyújtottam a kezem és pont elértem, csakhogy a pántja beakadt egy kisebb ágba, így mikor levettem az is letört. Brandon el is kapott, ahogy ígérte. A derekamat és a térdhajlatomat fogta. A tasak az ölemben volt, de a faág a fejemre esett, onnan pedig a földre. Kicsattantam a röhögéstől, Brandon is nevetett, majd lerakott.
- Szóval, most hová megyünk? - szakítottam meg a nevetést.
- Még egy kicsit bentebb, ott jó lesz.
- Mondjuk itt?
- Pontosan. Na most megmutatom neked, hogy mikre vagyunk képesek.
- Tessék?
- Gondolom Sam már elég sok mindent megosztott veled, - egy pillantást vetett a nyakamban lógó medálra - de elég nehéz elhinni, ha nem látod, igaz? - fülig ért a szája. Egyszerűen nem lehet őt nem bírni. Az édes mosolya és a kedvessége teljesen elvarázsol. Arról nem is beszélve, hogy helyes és vicces is. Mellette nem félek és teljesen önmagam lehetek.
- Igaz.
- Na, nézzük. Segítek. - mögém állt, megfogta a kezem és az íjhoz igazította. - Tudom, hogy lőttél már ilyennel, de kicsit meg van lazulva és megmutatom, hogy kell vele pontosan lőni. - mondta a fülembe. Akaratlanul is felkunkorodott a szám vége.
- Aha, persze.
- Így. Próbáld ki.
Ellőttem a nyilat, ami egyenesen a fa közepébe állt.
- Szép! - nézett rám büszkén. Majd hátrálni kezdett. - Na és most próbálj eltalálni engem!
- Tessék? Nem akarlak bántani!
- Nem fogsz. Majd meglátod. És ha el is találsz, begyógyul. - kacsintott.
- Biztos?
- Hidd el, én már csak tudom.
- Hát... akkor rendben.
Célba vettem a hasát, mikor kilőttem a nyilat azt hittem nem fog megmozdulni, de az utolsó ezredpercben ellépett. Egészen addig bátran várta.
- Látod? Na még egyet!
Újra célba vettem, de most a lábát. Ugyan az történt. Céloztam a kezét, a fejét, szinte már mindent, de mindig elugrott.
- Gyorsaság. Nahát... király!
- Az. Mutassak még?
Izgatottan bólogattam.
- Bújj el az erdőben, akárhová és ha akarsz járkálhatsz is. Fogadjunk, hogy megtalállak, mondjuk...
- 1 percen belül?
- Legyen egy kicsit izgalmasabb, mondjuk 5?
- Mi az, 1 perc alatt nem megy? - incselkedtem.
- Majd utána azt is megmutatom. - kacsintott. Majd a nyakamba akasztott egy stopper órát. - Meddig várjak?
- Számolj el, mondjuk 50-ig.
- Elég lesz? - húzta fel a szemöldökét.
- Kérlek...
- Te tudod...
- De ne hallgatózz! - szegeztem rá a mutató ujjam, amire a válasz csak egy mosoly volt mindkettőnk részéről.
Úgy szaladtam, ahogy csak tudtam. Az út három negyedén el is estem, de gyorsan összeszedtem magam. Egy nagy fát találtam az erdő közepén. Lehetett úgy 20 méter, ha körbemérném akkor is biztos lenne vagy 6-7-8 méter. Elbújtam mögé és vártam.
Alig telt el másfél perc már hallottam, hogy a közelben sétálgat. Szépen lassan lépkedni kezdtem egy másik fához. Senkit sem láttam. Hirtelen megfordult a fejemben, hogy talán nem is ő az. Mi van ha más is van itt? Nem gondoltam át ezt eléggé. Gyorsan, de mégis ügyelve, hogy minél halkabban lépkedni kezdtem a fák között. Ismét hallottam valamit. Körbenéztem. Nem volt senki a közelben. Futni kezdtem. Futottam, hogy csak tudtam. Már vagy 100 méterre voltam a nagy fától, de még mindig hevesen vert a szívem a félelemtől és a futástól. Megálltam egy kicsit pihenni. Valami reccsent. Valaki rálépett egy faágra. Forogni kezdtem. Sehol senki. Mikor befejeztem a 360 °-ot ijedtem léptem hátra. Hirtelen szívtam be a levegőt, a tüdőm megtelt vele. A jobb kezemmel a szívemhez kaptam és majdnem hátraestem.
- Szia. - mondta vidáman, majd látva engem aggodalmas lett az arca. - Minden rendben?
- Igen, csak... igen. - sóhajtottam egy nagyot, már nyugodtan.
- Biztos? Ijedtnek tűnsz.
- Semmi baj, csak... beképzeltem.
- Akkor rendben. - a mondatát a stopper óra csipogása fejezte be. - Látod? Kevesebb, mint 5 perc. Akarod még az 1 perceset?
- Naná!
- Akkor fuss. Számolok.
Szusszantam egy kicsit és már indultam is. Ezúttal megint egy másik irányba. Utam közben újabb zajokat hallottam. Ez kizárt, hogy Brandon lenne! Hiszen csak most indultam el... Sebesebbre váltottam a tempót, az egyik fánál egy tenyérnyi követ is felvettem. Most aztán a pulzusom az egekben lehet. Ha az előző körben azt hittem megijedtem, akkor most félig halott vagyok. A nagy rohanás közben szinte csak hátra figyeltem, ha Brand nem szól rám, nekimegyek. Talán jobb is lett volna, hiszen ehelyett, miközben hátraestem a kő kicsúszott a kezemből és egyenesen ágyékon találtam. Ő a kezével a sérült részhez kapott én pedig a számhoz.
- Én úgy sajnálom. - ráncoltam össze a homlokom az aggodalomtól és a szégyentől.
- Legalább a nyíllal csináltad volna. - dőlt el. - Úgy hamarabb begyógyul. - görnyedt össze és pedig gyorsan felálltam és odaszaladtam hozzá.
- Hová megyünk?
- Sehová. Csak lógunk egy kicsit. Szóval, halljam! Hogy tudtad meg?
Ha már itt vagyunk kényelembe helyezem magam, mert biztos vagyok benne, hogy ez el fog tartani egy ideig. Letettem a táskámat a lábamhoz és a telefonomat szorongattam a kezemben.
- Teliholdkor. Az iskolában voltunk és ...
- Mit kerestetek ti a suliban? Éjszaka?
- Tudtam, hogy hazudsz nekem és az egész úgy egybe vágott.
- Biztos... - rázta meg a fejét - Tovább!
- Az öltözőben voltam, amikor egy furcsa lény, mint később kiderült várfarkas került elő hirtelen, aztán megint egy másik a plafonból, ami leszakadt, majd berontott egy másik is az ajtón. Harcoltak és aztán kettő kirontott az épületből és egy itt maradt és az Nick volt. - hadartam. - De várjunk csak, te honnan tudod, hogy Nick is az? Csak most költöztek ide! Te honnan ismered?
- Edzésről. Tudod a vérfarkasok érzik, ha van egy másik a közelben.
- Hogy lesz vérfarkas az ember?
- Nem muszáj erről beszélnünk! - fordította el a fejét.
- Te hoztál ide! Mégis miről akarsz beszélni?
- Nézd, Meg! Én csak... én csak egyszerűen nem akarlak belekeverni.
- Nem gondolod, hogy egy kicsit késő?
- Nem, nem késő, de ha nem mondom el, még jobban beleártod magad és saját erőből deríted ki. Annak pedig az lesz a vége, hogy megsérülsz. - hallgatott el pár pillanatig, de tudtam, még nem fejezte be a mondanivalóját. Nagyot sóhajtott, majd a levegő kifújása közben rám nézett. - Vagy meghalsz.
- Sam...
- Megan! Kössünk alkut! Válaszolok a kérdéseidre, ha nem kevered bele magad ebbe az ügybe!
- Rendben. - sóhajtottam. Nem akartam ebbe beleegyezni, de tőle kell tudnom. Legalábbis először... - Szóval, hogy lesz valakiből vérfarkas?
- Valakit megharapnak, valaki pedig örökli. Akiknél ez örökletes általában meg kell ölniük valakit, de vannak más hagyományok is.
- Te megöltél valakit?
- Nem teljesen. 11 voltam, amikor rájöttem erre, hogy apa mi....
- Apa? Ő is...?
- Igen. Én is akartam, hiszen ki ne akarná, amíg nem találkozik a vadászokkal. Apa azt mondta, hogy csak úgy engedi meg, ha nem ölök meg soha senkit, senkit, aki él.
- És akkor végülis hogy változtál át?
- Volt egy agyhalott ember a kórházban, minden hozzátartozó nélkül. Én kapcsoltam le a gépről. Leállítottam a szívét és minden egyéb testrészét az agya kivételével, mert az már eleve kampec volt. Vagyis megöltem.
- Milyen vadászokról beszéltél?
- Aki tud a vérfarkasokról tudja, hogy nem csak egy van a városban. Itt jönnek a képbe a vadászok. Minden meggyőződésük, hogy mi gyilkos ragadozók vagyunk, akik embereket ölnek.
- Miért, nem?
- Nem! - kerekedett ki a szeme. - Vannak olyanok is, de az itt élők békések. Sosem bántottunk embert!
- Carla?
- A városba jött egy új farkas, lényegesebben erősebb nálunk, még Collin-nál is erősebb. Fogalmunk sincs emberi alakban ki lehet, ugyanis teljesen képes átváltozni farkassá. Ő felelős azért, ami vele történt. Próbáljuk lefékezni és elkapni, de nem nagy sikerrel.
- Hogy érted azt, hogy Collin-nál is erősebb?
- Collin egy ősi család utódja.
- A 7 ősi család egyikéé?
- Igen, de te honnan tudod ezt?
- Olvastam... a neten...
- Na mindegy. A lényeg az, hogyha Collin-nál erősebb, akkor valószínűleg ő az ősi családok vezetője famíliájának az egyik utódja. Erről is olvastál valamit? - húzta fel a szemöldökét.
A táskámhoz nyúltam és elővettem egy papírfecnit. Sam felé nyújtottam. Kivette a kezemből és széthajtotta.
- Murdstone?
- Tessék? Te tudsz... ezen a nyelven?
- Ez nem egy nyelv! Ez rovásírás!
- De mi ez?
- A vezető család neve.
- Murdstone?
- Igen.
Le sem vette a papírról a szemét. Kíváncsian nézegette. Átfutotta az összes nevet, amit már hallott, de nem szerepelt benne ilyen vezetéknevű ember.
- Kik vannak még a városban? Te, Horan, Collin, Nick, Brandon...? És még?
- Stephen.
- Melyik?
- Stephen Hunt.
- Más?
- Ugyan már elköltözött, de William Matthews.
- Will? Ő is? - a szemeim majd kiugrottak a meglepetéstől.
Sam bólogatott, majd ismét a papírt nézte.
- Milyen képességeid vannak még? - izgatott lettem.
- Jó hallás, sötétben is remekül látok, gyors vagyok és hihetetlenül erős. Ja és ott van még az a képesség is, hogy bármilyen sebem vagy sérülésem rögtön begyógyul.
- Szuper! Kár, hogy csak teliholdkor.
- Nem, ezek emberként is megvannak. Teliholdkor felélesedik, de nem csak akkor változunk át. Akkor sokkal sebezhetőbbek vagyunk, de megfelelő akaraterővel azokon az éjszakákon sem kényszerülünk átváltozni, viszont erős érzelmek hatására megtörténik, fájdalom esetén pedig vissza. De ez mind tőlünk függ, hogy tudjuk-e türtőztetni magunkat vagy éppen mire készülünk.
- Ugyan így a gyilkolással?
- Igen, az is akaraterő kérdése.
- Miért követte Horan Carla-t?
- Állítása szerint azért, mert Carla tudott valamit. Éééééés elvileg belém volt zúgva és nekem akarta elmondani. Horan félt, hogy esetleg másvalaki is megtudhatja és baja eshet Carla-nak. Ezért követte.
- Beléd zúgva? Ki se állhattátok egymást!
- Azért ennyire nem volt vészes!
A telefon már harmadjára rezgett a kezemben. Két hívás, egy SMS. Kat-től.
- És kik a vadászok?
- Ez most nem fontos. A lényeg az, hogy ha ez neked sok, akkor megértem. De ezt Nick-nek is mondd el. Elvégre biztos hívott egy párszor...
- Honnan...? Áhhh...
- Apa mondta, hogy találkoztál Brand-del a parkban.
- Igen, kedves srác...
- Tudod, nincs rá nagy szükséged, de azért örülnék neki, ha felvennéd. Ez egy nyaklánc, amiben sisakvirág van. Ha úgy tetszik farkasölő... Így nem esik bántódásod. Ha egy ember viseli, akkor ha megérinti azt az illetőt egy farkas lenyugszik. Téged semmiképp nem fog bántani. Az ősökhöz persze gyenge, de megölni vagy komolyabb sérülést okozni ők sem tudnak. Nem kockáztatnának.
- Mi történik velük, ha mégis?
- Nem tudom, de azt igen, hogy szörnyű. - mosolyodott el, majd a nyakamba akasztotta a medált. A kezembe vettem, hogy megnézzem. Ez nem ugyan az a nyaklánc, amit a szekrényében találtunk. Ez másik. - Anyáé volt.
- Tessék? - néztem fel rá csillogó szemekkel.
- Még apa adta anyának. Ez az az emlékem, amit mindig őrizgettem. Mindennél jobban vigyáztam rá, még ha tudtam is, hogy sosem lehet az enyém. Apa azt mondta, adjam egy különleges személynek. Egy olyan lánynak, aki mindennél fontosabb nekem.
Lehajtott fejjel szomorúan mesélte ezt nekem. A szívem megszakadt tőle. Majdnem könny csordult a szemembe, de a végén rám nézett és csillogó szemekkel mondta:
- Nekem te vagy az a személy.
- Miért én? - suttogtam. Alig tudtam visszafojtani a sírás, ott volt a gombóc a torkomban és ezt hallani is lehetett.
- Te vagy a kishúgom. Bármit meg tennék érted. Arról nem is beszélve, hogy te vagy az egyetlen lány, aki mindig benne lesz az életemben. Nem csak egy részét fogja kitölteni.
- Köszönöm. - mosolyogtam, de könnyes volt a szemem. Meghatódtam. Átöleltem a bátyámat, szorosan. Nem akartam elengedni. Ő az egyik biztos pont az életemben. Biztos, hogy mindig számíthatok rá és mindig velem lesz. És ez nekem ez jelenti a világot. A család. És persze a barátok.
Beszélnem kellene Nick-kel. De mit mondhatnék neki?
A kezembe vettem a telefont és írtam egy SMS-t.
Délután a folyópartra mentem és leültem egy padra. Sam a kocsiból figyelt, egészen addig amíg meg nem jön a társalgási partnerem. Felálltam és szedtem néhány kavicsot a pad mellől. Majd visszaültem és egyesével a vízbe dobáltam azokat. Mikor az utolsó követ dobtam el, hallottam, hogy a mögöttem lévő levelek ropognak a várva várt illető cipői alatt. Megfordultam.
- Bátor tett egy lánytól egyedül jönni, amikor tudja, mik járnak a környéken. - mondta mosolyogva.
- Brandon! - fogadtam boldogan.
- Szóval, miről akartál beszélni.
- Nick-ről. A vérfarkasosdiról...
- Tudom. De mi lenne, ha ma inkább megmutatnám?
- Ezt hogy érted?
- Gyere velem! Adj egy délutánt! Estére már otthon leszel, ígérem. Vagy ne legyen a nevem Sir Brandon Antony Marshall. - mondta viccesen komolyan.
- Nem is vagy Sir! - nevettem.
- Sir? Lord? Mindegy. A lényegen nem változtat. Naaaa gyere már!
- Rendben.
Utána mentem a parkolóba. Egy fekete BMW-vel volt.
- Szállj be! - mondta kedvesen és az ajtóra mutatott.
Izgatott voltam, ezért gyorsan bepattantam. Vajon hová megyünk?
Az út nem volt hosszú, szinte csak a város másik felébe mentünk. A nagy erdőbe. A város mindkét szélén van erdő, az egyik nagyon kicsi, viszont a másik hatalmas. Az erdő bejárata előtt áll egy kis fa "kapu", ahogy azt elhagytuk rögtön balra van egy parkoló. Itt álltunk meg.
- Mit keresünk mi itt? - szálltam ki.
Ősz volt. A pasztell színű falevelek igazán szépek itt ilyenkor. Szinte már mindegyik lehullott a földre. Az egész erdő gyönyörű. A tájat csodálása közben csak a társam zavart meg:
- Gyere! - intett nekem Brand.
Az erdő felé sétáltunk, de még mindig nem tudtam mit keresünk itt.
Mikor eléggé beértünk az erdőbe Brandon egy fához lépett. Kinyújtotta a karját, mintha nyúlva valamiért, de közben végig engem nézett. Csak aztán láttam, hogy egy íjért nyúl.
- Hé, hé hé! Mit csinálsz? - léptem pár lépést hátra.
- Nyugi, ez a tiéd lesz.
- Az enyém? Minek az nekem?
- Majd meglátod. Íjászkodtál valaha?
- Kiskoromban párszor, gyereknapon.
- Helyes.
Felnézett a fára és elmosolyodott.
- Gyere ide! - intett kedvesen.
Közelebb lépkedtem felé és felhúztam a szemöldököm.
- Igen?
- Bakot tartok és feldoblak. Vedd le azt a tartót ott! - mutatott az ágra.
Felnéztem. Láttam a tartót, bizonyára nyilak vannak benne. De hogy érti, azt, hogy feldob?
- Feldobsz? - néztem rá bizonytalanul és kételkedve. - Mi van, ha leesek?
- Elkaplak. - micsoda meglepetés.... - Ugyan már! Csak bízz bennem! - "boxolt" finoman a vállamba - Ha már idáig eljöttél... nem vagy kíváncsi?
Tudta, hogyan kell fokozni az izgalmakat. Már csak a hangsúlyától kíváncsi lettem.
- Na jó. Dobj fel!
Leguggolt és bakot tartott. A két lábammal felléptem a kezére és feldobott. Gyorsan repültem, de csak arra koncentráltam, hogy elkapjam a tasakot és levegyem. Kinyújtottam a kezem és pont elértem, csakhogy a pántja beakadt egy kisebb ágba, így mikor levettem az is letört. Brandon el is kapott, ahogy ígérte. A derekamat és a térdhajlatomat fogta. A tasak az ölemben volt, de a faág a fejemre esett, onnan pedig a földre. Kicsattantam a röhögéstől, Brandon is nevetett, majd lerakott.
- Szóval, most hová megyünk? - szakítottam meg a nevetést.
- Még egy kicsit bentebb, ott jó lesz.
- Mondjuk itt?
- Pontosan. Na most megmutatom neked, hogy mikre vagyunk képesek.
- Tessék?
- Gondolom Sam már elég sok mindent megosztott veled, - egy pillantást vetett a nyakamban lógó medálra - de elég nehéz elhinni, ha nem látod, igaz? - fülig ért a szája. Egyszerűen nem lehet őt nem bírni. Az édes mosolya és a kedvessége teljesen elvarázsol. Arról nem is beszélve, hogy helyes és vicces is. Mellette nem félek és teljesen önmagam lehetek.
- Igaz.
- Na, nézzük. Segítek. - mögém állt, megfogta a kezem és az íjhoz igazította. - Tudom, hogy lőttél már ilyennel, de kicsit meg van lazulva és megmutatom, hogy kell vele pontosan lőni. - mondta a fülembe. Akaratlanul is felkunkorodott a szám vége.
- Aha, persze.
- Így. Próbáld ki.
Ellőttem a nyilat, ami egyenesen a fa közepébe állt.
- Szép! - nézett rám büszkén. Majd hátrálni kezdett. - Na és most próbálj eltalálni engem!
- Tessék? Nem akarlak bántani!
- Nem fogsz. Majd meglátod. És ha el is találsz, begyógyul. - kacsintott.
- Biztos?
- Hidd el, én már csak tudom.
- Hát... akkor rendben.
Célba vettem a hasát, mikor kilőttem a nyilat azt hittem nem fog megmozdulni, de az utolsó ezredpercben ellépett. Egészen addig bátran várta.
- Látod? Na még egyet!
Újra célba vettem, de most a lábát. Ugyan az történt. Céloztam a kezét, a fejét, szinte már mindent, de mindig elugrott.
- Gyorsaság. Nahát... király!
- Az. Mutassak még?
Izgatottan bólogattam.
- Bújj el az erdőben, akárhová és ha akarsz járkálhatsz is. Fogadjunk, hogy megtalállak, mondjuk...
- 1 percen belül?
- Legyen egy kicsit izgalmasabb, mondjuk 5?
- Mi az, 1 perc alatt nem megy? - incselkedtem.
- Majd utána azt is megmutatom. - kacsintott. Majd a nyakamba akasztott egy stopper órát. - Meddig várjak?
- Számolj el, mondjuk 50-ig.
- Elég lesz? - húzta fel a szemöldökét.
- Kérlek...
- Te tudod...
- De ne hallgatózz! - szegeztem rá a mutató ujjam, amire a válasz csak egy mosoly volt mindkettőnk részéről.
Úgy szaladtam, ahogy csak tudtam. Az út három negyedén el is estem, de gyorsan összeszedtem magam. Egy nagy fát találtam az erdő közepén. Lehetett úgy 20 méter, ha körbemérném akkor is biztos lenne vagy 6-7-8 méter. Elbújtam mögé és vártam.
Alig telt el másfél perc már hallottam, hogy a közelben sétálgat. Szépen lassan lépkedni kezdtem egy másik fához. Senkit sem láttam. Hirtelen megfordult a fejemben, hogy talán nem is ő az. Mi van ha más is van itt? Nem gondoltam át ezt eléggé. Gyorsan, de mégis ügyelve, hogy minél halkabban lépkedni kezdtem a fák között. Ismét hallottam valamit. Körbenéztem. Nem volt senki a közelben. Futni kezdtem. Futottam, hogy csak tudtam. Már vagy 100 méterre voltam a nagy fától, de még mindig hevesen vert a szívem a félelemtől és a futástól. Megálltam egy kicsit pihenni. Valami reccsent. Valaki rálépett egy faágra. Forogni kezdtem. Sehol senki. Mikor befejeztem a 360 °-ot ijedtem léptem hátra. Hirtelen szívtam be a levegőt, a tüdőm megtelt vele. A jobb kezemmel a szívemhez kaptam és majdnem hátraestem.
- Szia. - mondta vidáman, majd látva engem aggodalmas lett az arca. - Minden rendben?
- Igen, csak... igen. - sóhajtottam egy nagyot, már nyugodtan.
- Biztos? Ijedtnek tűnsz.
- Semmi baj, csak... beképzeltem.
- Akkor rendben. - a mondatát a stopper óra csipogása fejezte be. - Látod? Kevesebb, mint 5 perc. Akarod még az 1 perceset?
- Naná!
- Akkor fuss. Számolok.
Szusszantam egy kicsit és már indultam is. Ezúttal megint egy másik irányba. Utam közben újabb zajokat hallottam. Ez kizárt, hogy Brandon lenne! Hiszen csak most indultam el... Sebesebbre váltottam a tempót, az egyik fánál egy tenyérnyi követ is felvettem. Most aztán a pulzusom az egekben lehet. Ha az előző körben azt hittem megijedtem, akkor most félig halott vagyok. A nagy rohanás közben szinte csak hátra figyeltem, ha Brand nem szól rám, nekimegyek. Talán jobb is lett volna, hiszen ehelyett, miközben hátraestem a kő kicsúszott a kezemből és egyenesen ágyékon találtam. Ő a kezével a sérült részhez kapott én pedig a számhoz.
- Én úgy sajnálom. - ráncoltam össze a homlokom az aggodalomtól és a szégyentől.
- Legalább a nyíllal csináltad volna. - dőlt el. - Úgy hamarabb begyógyul. - görnyedt össze és pedig gyorsan felálltam és odaszaladtam hozzá.
2012. augusztus 22., szerda
7. fejezet
A félelemtől volt könnyes a szemem. Nick közelebb jött, hogy átöleljen, nincs semmi baj. Hátra már nem tudtam menni, ezért oldalra léptem, vele egyszerre.
- Mi vagy te? - remegett a hangom.
- Megan...! - próbált felém közeledni, de én továbbra is hátráltam.
- Mi vagy te! - ismételtem a kérdést erőteljesebben.
Megállt és kérlelő szemekkel rám nézett. Tudta, hogy az igazat akarom, csak is az igazat. Semmi mást nem szeretnék hallani tőle csak a választ. Elfordította a fejét. Nem akarta nekem hazudni, el kell mondania. Jobb kezével az állát fogta. Alig 5 másodperc múlva a bal lábával kilépett és a fejét is felém fordította.
- Egy vérfarkas.
A fejemet megemeltem, majd egy fél bólintást csináltam. A sokktól a jobb kezemet a számra tettem, ami egy o betűt formázott.
- Megan...!
- Ne! - vágtam a szavába dühösen. A szekrénynek dőltem, ami még éppen állt és a fejem elé tettem a kezem. A jobbal pedig intettem neki, hogy nem akarom hallani a magyarázatát. Még nem! - Menj el! - suttogtam.
- Biztos ezt akarod? - a hangja szomorú volt.
- Igen. - nyeltem egyet.
Kisétált az ajtón és távozott az iskolából. Sokkos állapotban maradtam az öltözőben. Össze kellett szednem magam, hiszen a lányok is itt vannak. Nem mondhatom el nekik, őrültnek néznének. Talán mert ez egy őrültség!
A nagy gondolkozásban fel-alá járkáltam a fejemet fogva. Ez mindent megmagyaráz. Nagyot sóhajtottam, majd ingerülten lekaptam a kezem a homlokomról. Körülnéztem. Micsoda felfordulás. Hihetetlen.
A gondnok! Mi lesz a gondnokkal? El kell tűnnünk. Otthon biztonságosabb a lányok számára.
Mindenről megfeledkezve indultam el a folyosó felé, amikor dörömbölést hallottam.
- A fenébe! - fordultam vissza és az ajtóhoz rohantam. - Chloe!
Nem találtam a kulcsot. Biztos magával vitte. Berúgtam az ajtót.
- Mi a fészkes fenéért zártál be? - kérdezte mérgesen Chloe.
- Nem én zártalak be. - mondtam nyugodtan.
- Akkor ki?
Vállat vontam, mintha nem tudnám.
- Biztos a gondnok. - mozgattam a fejem.
Chloe elgondolkozott. Ez is lehetséges.
A folyosóra mentünk és megkerestük a lányokat. Épp a fiúk szekrényében matattak.
- Találtatok valamit? - Chloe.
- Ami azt illeti igen. - vette ki a kezét Sarah Collin szekrényéből. Egy kis füzet volt nála. Tulajdonképpen egy naptár. - Talán megnézhetnéd. - nyújtotta felém.
- Sam szekrényében pedig van egy nyaklánc. - mutatta Kat.
- Hagy nézzem!
Elvettem, ők pedig körém álltak.
- Milyen nyaklánc ez? - Sarah.
- Nem tudom, de jól néz ki. - Chloe.
- Még sosem láttam, mégis... olyan ismerős. - nézegettem.
- Menjünk haza, csajok! - Ölelt át minket Kat.
- A szekrényeket így hagyjátok? - mutattam rájuk.
- Nem. - Sarah becsapta az egyiket, Kat pedig meg a másikat, majd visszarakták rá a lakatot és mintha sosem nyitotta volna ki senki, minden rendben volt vele. - Most már mehetünk.
Otthon még dumáltunk, aztán a csajok elaludtak. Én nem bírtam. Sam szobájába mentem és elővettem a nyakláncot és a naptárt.
- Mi lehet ez?
Jobban megnéztem a két tárgyat. A nyakláncon volt egy karcolás, valami furcsa nyelven. Talán görögül.
Δεν είμαι ένα τέρας, είμαι ένα ανθρώπινο ον, αν και είναι αλήθεια ότι μόνο εν μέρει ...
Ki se tudom mondani. Hirtelen gondoltam egyet és bekapcsoltam a gépet. Beírtam a keresőbe.
Igazam volt, görögül van.
Jelentése:
Nem vagyok rém, ember vagyok, igaz, hogy csak részben...
Egy legenda, miszerint régen, még az ókorban sok volt a vadállattámadás. Az emberek betudták annak, hogy a szabadban és az erdőben sok a vad, de ennek nem csupán ez volt az oka. A legenda szerint vérfarkasok éltek a környéken. A vérfarkasoknak hét családja volt. A hét ősi család. A lét öröklődött és sorra adták át gyermekeiknek a lehetőséget, akik örömmel éltek vele. Soha senki nem tudta, hogy valójában mik ők. Mindegyik család különleges tulajdonságokkal rendelkezett, mindegyik mással. A hét família, mind egy falkához tartoztak és mint minden falkában kellett egy alfa, a vezér. Itt egy bizonyos
.
Milyen írás ez? Nem római, nem görög. De akkor mi ez?
Hangokat hallottam, valaki kiment a mosdóba. Megijedtem és gyorsan lecsuktam a laptopomat, visszamentem a szobámba és nagy nehezen elaludtam.
A telefonom egész este ki volt kapcsolva. Délelőtt sem volt ez másképp. Míg a csajok nálunk voltak megpróbáltam normálisan viselkedni és úgy tűnik sikerült is.
De mihelyst kiléptek az ajtón egy furcsa érzés szállt meg, amitől búskomor és kíváncsi lettem. A hétvégén minden vérfarkasos blogot, filmet és legendát elolvastam. Bár be kell vallanom a neten olvasott történetek elég ijesztőek voltak. Mármint csak akkor, ha tudod, hogy léteznek, egyébként jót röhögnék rajtuk. Egyedül arra a furcsa írásra nem tudtam rájönni, hogy mit jelent. A vezér család neve. Vajon mi lehet? Elöntött a kíváncsiság de nem jutottam előrébb. Collin naptárában pedig szinte semmit nem találtam. Feltűnően üres volt. Hihetetlen.
Vasárnap délben kapcsoltam be a mobilom. Vagy 37 nem fogadott hívás volt Nick-től. Úgy tűnik estére és a mai napra már feladta.
Nem férhet a fejembe, hogy miért szívat engem a sors... Nem bírom a kapcsolatokat, aztán feltűnik Cole, akivel komoly is lehetne, de ő szépen kihasznál, aztán megint itt van néhány pasi, aki bepróbálkozik, de akár összejövök vele, akár nem, nem tudok komoly kapcsolatot kialakítani vele, mert megfulladok a szeretetétől. Aztán most itt van Nick, aki tényleg tökéletes, de hogy tudnék egy olyannak járni, aki nem is ember és aki bármelyik pillanatban széttéphet, ha rájön ez az inger. Hogy tudnék így vele lenni? A fenébe is! Miért pont velem történik ez? Miért pont ő?
Délután, hogy eltereljem a figyelmem erről az egészről futni mentem, de mivel nem mehettem egyedül, apa is velem tartott. Megmondtam, hogy szeretném kiüríteni a fejem, ő pedig kedvesen közölte, hogy észre sem fogom venni. Igazán kedvelem, mindig olyan kedves velem. Olyan, mintha az igazi apukám lenne. A fülhallgatót bedugva kocogtunk végig egy hatalmas parkban. Pont jó idő volt, olyan 25-26 °C lehetett. Nagyon kellemes volt a friss levegő és tényleg nagyon élveztem a futást. Kicsit kiszellőztettem magam, már nagyon rám fért.
Amikor már vagy a 18. kört futottuk (4,2 km) a fáradságtól megálltam egy kicsit szusszanni és inni. Hirtelen Brandon tűnt fel előttem. Mosolyogva köszöntöttem, majd fújtam egyet.
Aztán eszembe jutottak a péntek este történtek. Nem egy farkas volt, hanem három. De kettő, aki nem akart megölni. Ha az egyik Nick volt... akkor a másik... talán Brandon? Tágra nyílt szemekkel a földet magam előtt, majd mint a ki fáradt felnéztem rá.
- Beszélhetnénk? - biccentett a fejével felém és szép szemekkel nézett rám.
- Rendben. - egyeztem bele.
Ekkor apa is befutott.
- Sziasztok.
- Üdv, Mr. Thompson.
- Mr. Harris, de jól gondolod, én vagyok Megan apja. - mosolyogva nyújtott kezet a bemutatkozásához.
Brand elfogadta és kezet ráztak.
- De ha bármi történik vele vagy megbántod... élve megnyúzlak!
- Apa! - mondjuk jogos...
- Igen, uram. Érettem. - ijedt mosoly száradt a fiú arcára, én pedig elpirultam.
Brandonnal sétálni kezdtünk a park körül. Apa még kocogott.
A srácot kezdtem el vizslatni. Nem tudtam eldönteni, hogy milyen színű is a szeme. Az egyik kéknek tűnt jobban, a másik meg zöldnek. Pedig szinte ugyan olyan volt.
Összehúztam a szemem és az övét néztem. Gondolkodtam. Kék vagy zöld?
- Mi olyan érdekes? - kíváncsian nézett rám.
- Csak a szemed... mostmár áruld el, hogy milyen színű, mert már totál ki vagyok, hogy nem tudom eldönteni. - mosolyogtam.
Elfordította a fejét az út felé és nevetni kezdett.
- Már ettől ilyen ideges vagy? - nézett újra rám.
- Tudod, ez a hétvége tényleg nagyon fárasztó volt.
- Heterochromia. - a földet nézte.
- Tessék?
- A szemem. Így hívják, ha valakinek nem ugyan olyan mindkét szemének a színe. Én szerencsés vagyok, nekem szinte csak egy árnyalattal különbözik, csak... más színben.
- Nem tűnt volna fel. Sosem.
- Tulajdonképpen te vagy eddig a második a barátaim közül, aki észrevette.
- És ki volt a másik? - érdeklődve mosolyogtam rá.
- Nick. - a mosoly lekunkorodott az arcomról és újra szerencsétlennek éreztem magam. - Tudod. ő nem rossz srác.
- Ő kérte, hogy beszélj velem?
- Nem, tulajdonképpen nem is beszéltünk péntek óta. Úgy éreztem, hogy meg kell neked magyaráznom és hátha, mint idegen, jobban meghallgatsz.
- Nem vagy te idegen. Sosem leszel. Csak... tudod... elég váratlan volt.
- Fogadok már minden nyelven rákerestél a vérfarkasra. - nevetett.
- Nem... csak... angolul és még néhány nyelven... de tulajdonképpen igazad van, mindent meg akartam tudni. Sosem hittem, hogy létezik ilyen lény. Mindig azt hittem, hogy csak mese és most szembesülni a valósággal kész ...
- Szíven döfés?
- Igen. Az.
- Tudod, nekünk sem egyszerűbb. - és ha eddig még bizonytalan is voltam, most már biztos volt, hogy a farkas, akivel szemeztem, Brandon volt.
- Lehet, gondolom... nem tudom. Nézd, Brand, én tényleg szeretném hinni, hogy a vérfarkasok nem olyanok, mint a legendákban, de ... valamiért... nem is tudom... elvégre vadállatok vagytok. Ragadozók. És embereket is bántotok.
- Nem, nem bántunk és nem is ölünk.
- A gondnok? - húztam fel a szemöldököm.
- Csak egy szúrás volt, amitől elájult. Hidd el, ha nem tettem volna meghalt volna.
- Na látod! Lehet, hogy te nem, de más igen is gyilkol!
- Igen, de itt a farkasok békés lények, mindig is azok voltak. Csak most feltűnt egy alfa és az elsődleges célja valószínűleg a gyilkolás. De mi próbáljuk elkapni. Mi nem vagyunk rossz fiúk!
Mosolyogva néztem vissza a földre.
- Igaz... hogy egy talán két állatot még én is bántottam, de... mentségemre szóljon, hogy csúnyán néztek rám. - viccelődött.
Nevetni kezdtem.
- Olyan hülye vagy! - böktem meg a vállát nevetés közben.
- Nézd, csak szeretném, ha bíznál bennem és ha tényleg bármi kérdésed lenne, megkeresnél. Szívesen válaszolok.
Bólogattam, jelezve, hogy értettem. Tulajdonképpen akartam is kérdezni, csak... csak még nem most. Egyenlőre tudni akarom, hogy a bátyám, Horan és Collin is az-e?!
- Ha nincs kérdésed, akkor most mennem kell. Sajnálom. Majd beszélünk még.
Átölelt és én is őt. Integetve ment el, majd utánam kiáltott:
- És beszélj Nick-kel! - mosolygott.
Újra futni kezdtem.
Hétfőn a lányokkal voltam egész délelőtt. Sarah nagyon kíváncsi volt mit csináltam egész hétvégén, hogy sosem értem rá. Tulajdonképpen csak egyedül akartam lenni és rendezni a dolgokat. De ezt nem mondhattam, hiszen azt sem tudja milyen dolgokat és ez jobb is, ha így marad. Egyszerűen csak nem értem rá. Kész. Vége a történetnek.
Sam éppen ekkor ért oda Collin-hoz, aki épp a szekrényébe pakolta a könyveit. Szerencsére reggel időben visszacsempésztem mind a két tárgyat a helyére. Sam a szekrényhez támaszkodott karba tett kézzel.
- Szia. Mi újság?
- Szia. Semmi.
- Találtál valamit?
- Nem. Semmit.
- Ezt nem hiszem el. - forgatta a szemeit Sam.
- De a húgod, hogy megnőtt. Eddig észre sem vettem milyen csinos. Már igazi nő.
- Te most rástartolsz a húgomra?
- Nem, csak múltkor beszéltünk és akkor vettem észre. Ennyi.
- A múltkor beszéltetek? Mikor? - gyanakodó fejjel érdeklődött.
- Talán csütörtökön. Miért?
- És? Miről beszélgettetek?
- Nagyon semmi érdekesről... Horan-ről... Sportról...
- Kérdezte, hogy miben edzett minket Mr. Baker? - húzta össze a szemét.
- Igen, azt is. Honnan tudod?
- A fenébe! - és ekkor meglátott engem, egyedül - Bocsi, de most mennem kell. - ütött egyet Collin vállára és felém rohant.
- Miben sántikálsz megint? - kérdezte nyugodtan, majd nekidőlt az enyém melletti szekrénynek.
- Ezt hogy érted?
- Miért beszélgettél Collin-nal?
- Miért? Nem szabad? Megtiltod? - nevettem.
- Horan-ről...?
Nagyon sóhajtottam.
- Csak beszélgettünk. - nyugtattam meg.
- Megan. Te a memóriád jobb, mint a számítógépeké. Ha neked egyszer elmondanak valamit 20 év múlva is vissza tudod köhögni, szinte szó szerint. Szóval? Miért kérdezted meg Collint és mellesleg tudom, hogy apát is ugyan arról a kérdésről.
- Mert tudom, hogy hazudsz. A kérdés inkább az, hogy mi mindent megbeszélünk és most vagy ki tudja még mikor miért hazudtál?
- Valójában miért dobtad ki Nick-et? - húzta össze a szemét. Gyanakodott. Túl jól ismert.
Én is ugyan ezt csináltam.
- Miért? Mire gondolsz, miért? - húztam fel a szemöldököm és mélyen a szemébe néztem.
- Jesszusom, te tudod.
- Szóval... te... te... tényleg...
Tágra nyílt szemmel néztük egymást perceken keresztül. Egyikőnk sem érette. Én honnan tudom? Sam hogy lett az? Vagy mindig is az volt, csak titkolta? Most már tényleg szeretném tudni a kérdéseimre a választ.
- Mi vagy te? - remegett a hangom.
- Megan...! - próbált felém közeledni, de én továbbra is hátráltam.
- Mi vagy te! - ismételtem a kérdést erőteljesebben.
Megállt és kérlelő szemekkel rám nézett. Tudta, hogy az igazat akarom, csak is az igazat. Semmi mást nem szeretnék hallani tőle csak a választ. Elfordította a fejét. Nem akarta nekem hazudni, el kell mondania. Jobb kezével az állát fogta. Alig 5 másodperc múlva a bal lábával kilépett és a fejét is felém fordította.
- Egy vérfarkas.
A fejemet megemeltem, majd egy fél bólintást csináltam. A sokktól a jobb kezemet a számra tettem, ami egy o betűt formázott.
- Megan...!
- Ne! - vágtam a szavába dühösen. A szekrénynek dőltem, ami még éppen állt és a fejem elé tettem a kezem. A jobbal pedig intettem neki, hogy nem akarom hallani a magyarázatát. Még nem! - Menj el! - suttogtam.
- Biztos ezt akarod? - a hangja szomorú volt.
- Igen. - nyeltem egyet.
Kisétált az ajtón és távozott az iskolából. Sokkos állapotban maradtam az öltözőben. Össze kellett szednem magam, hiszen a lányok is itt vannak. Nem mondhatom el nekik, őrültnek néznének. Talán mert ez egy őrültség!
A nagy gondolkozásban fel-alá járkáltam a fejemet fogva. Ez mindent megmagyaráz. Nagyot sóhajtottam, majd ingerülten lekaptam a kezem a homlokomról. Körülnéztem. Micsoda felfordulás. Hihetetlen.
A gondnok! Mi lesz a gondnokkal? El kell tűnnünk. Otthon biztonságosabb a lányok számára.
Mindenről megfeledkezve indultam el a folyosó felé, amikor dörömbölést hallottam.
- A fenébe! - fordultam vissza és az ajtóhoz rohantam. - Chloe!
Nem találtam a kulcsot. Biztos magával vitte. Berúgtam az ajtót.
- Mi a fészkes fenéért zártál be? - kérdezte mérgesen Chloe.
- Nem én zártalak be. - mondtam nyugodtan.
- Akkor ki?
Vállat vontam, mintha nem tudnám.
- Biztos a gondnok. - mozgattam a fejem.
Chloe elgondolkozott. Ez is lehetséges.
A folyosóra mentünk és megkerestük a lányokat. Épp a fiúk szekrényében matattak.
- Találtatok valamit? - Chloe.
- Ami azt illeti igen. - vette ki a kezét Sarah Collin szekrényéből. Egy kis füzet volt nála. Tulajdonképpen egy naptár. - Talán megnézhetnéd. - nyújtotta felém.
- Sam szekrényében pedig van egy nyaklánc. - mutatta Kat.
- Hagy nézzem!
Elvettem, ők pedig körém álltak.
- Milyen nyaklánc ez? - Sarah.
- Nem tudom, de jól néz ki. - Chloe.
- Még sosem láttam, mégis... olyan ismerős. - nézegettem.
- Menjünk haza, csajok! - Ölelt át minket Kat.
- A szekrényeket így hagyjátok? - mutattam rájuk.
- Nem. - Sarah becsapta az egyiket, Kat pedig meg a másikat, majd visszarakták rá a lakatot és mintha sosem nyitotta volna ki senki, minden rendben volt vele. - Most már mehetünk.
Otthon még dumáltunk, aztán a csajok elaludtak. Én nem bírtam. Sam szobájába mentem és elővettem a nyakláncot és a naptárt.
- Mi lehet ez?
Jobban megnéztem a két tárgyat. A nyakláncon volt egy karcolás, valami furcsa nyelven. Talán görögül.
Δεν είμαι ένα τέρας, είμαι ένα ανθρώπινο ον, αν και είναι αλήθεια ότι μόνο εν μέρει ...
Ki se tudom mondani. Hirtelen gondoltam egyet és bekapcsoltam a gépet. Beírtam a keresőbe.
Igazam volt, görögül van.
Jelentése:
Nem vagyok rém, ember vagyok, igaz, hogy csak részben...
Egy legenda, miszerint régen, még az ókorban sok volt a vadállattámadás. Az emberek betudták annak, hogy a szabadban és az erdőben sok a vad, de ennek nem csupán ez volt az oka. A legenda szerint vérfarkasok éltek a környéken. A vérfarkasoknak hét családja volt. A hét ősi család. A lét öröklődött és sorra adták át gyermekeiknek a lehetőséget, akik örömmel éltek vele. Soha senki nem tudta, hogy valójában mik ők. Mindegyik család különleges tulajdonságokkal rendelkezett, mindegyik mással. A hét família, mind egy falkához tartoztak és mint minden falkában kellett egy alfa, a vezér. Itt egy bizonyos
.Milyen írás ez? Nem római, nem görög. De akkor mi ez?
Hangokat hallottam, valaki kiment a mosdóba. Megijedtem és gyorsan lecsuktam a laptopomat, visszamentem a szobámba és nagy nehezen elaludtam.
A telefonom egész este ki volt kapcsolva. Délelőtt sem volt ez másképp. Míg a csajok nálunk voltak megpróbáltam normálisan viselkedni és úgy tűnik sikerült is.
De mihelyst kiléptek az ajtón egy furcsa érzés szállt meg, amitől búskomor és kíváncsi lettem. A hétvégén minden vérfarkasos blogot, filmet és legendát elolvastam. Bár be kell vallanom a neten olvasott történetek elég ijesztőek voltak. Mármint csak akkor, ha tudod, hogy léteznek, egyébként jót röhögnék rajtuk. Egyedül arra a furcsa írásra nem tudtam rájönni, hogy mit jelent. A vezér család neve. Vajon mi lehet? Elöntött a kíváncsiság de nem jutottam előrébb. Collin naptárában pedig szinte semmit nem találtam. Feltűnően üres volt. Hihetetlen.
Vasárnap délben kapcsoltam be a mobilom. Vagy 37 nem fogadott hívás volt Nick-től. Úgy tűnik estére és a mai napra már feladta.
Nem férhet a fejembe, hogy miért szívat engem a sors... Nem bírom a kapcsolatokat, aztán feltűnik Cole, akivel komoly is lehetne, de ő szépen kihasznál, aztán megint itt van néhány pasi, aki bepróbálkozik, de akár összejövök vele, akár nem, nem tudok komoly kapcsolatot kialakítani vele, mert megfulladok a szeretetétől. Aztán most itt van Nick, aki tényleg tökéletes, de hogy tudnék egy olyannak járni, aki nem is ember és aki bármelyik pillanatban széttéphet, ha rájön ez az inger. Hogy tudnék így vele lenni? A fenébe is! Miért pont velem történik ez? Miért pont ő?
Délután, hogy eltereljem a figyelmem erről az egészről futni mentem, de mivel nem mehettem egyedül, apa is velem tartott. Megmondtam, hogy szeretném kiüríteni a fejem, ő pedig kedvesen közölte, hogy észre sem fogom venni. Igazán kedvelem, mindig olyan kedves velem. Olyan, mintha az igazi apukám lenne. A fülhallgatót bedugva kocogtunk végig egy hatalmas parkban. Pont jó idő volt, olyan 25-26 °C lehetett. Nagyon kellemes volt a friss levegő és tényleg nagyon élveztem a futást. Kicsit kiszellőztettem magam, már nagyon rám fért.
Amikor már vagy a 18. kört futottuk (4,2 km) a fáradságtól megálltam egy kicsit szusszanni és inni. Hirtelen Brandon tűnt fel előttem. Mosolyogva köszöntöttem, majd fújtam egyet.
Aztán eszembe jutottak a péntek este történtek. Nem egy farkas volt, hanem három. De kettő, aki nem akart megölni. Ha az egyik Nick volt... akkor a másik... talán Brandon? Tágra nyílt szemekkel a földet magam előtt, majd mint a ki fáradt felnéztem rá.
- Beszélhetnénk? - biccentett a fejével felém és szép szemekkel nézett rám.
- Rendben. - egyeztem bele.
Ekkor apa is befutott.
- Sziasztok.
- Üdv, Mr. Thompson.
- Mr. Harris, de jól gondolod, én vagyok Megan apja. - mosolyogva nyújtott kezet a bemutatkozásához.
Brand elfogadta és kezet ráztak.
- De ha bármi történik vele vagy megbántod... élve megnyúzlak!
- Apa! - mondjuk jogos...
- Igen, uram. Érettem. - ijedt mosoly száradt a fiú arcára, én pedig elpirultam.
Brandonnal sétálni kezdtünk a park körül. Apa még kocogott.
A srácot kezdtem el vizslatni. Nem tudtam eldönteni, hogy milyen színű is a szeme. Az egyik kéknek tűnt jobban, a másik meg zöldnek. Pedig szinte ugyan olyan volt.
Összehúztam a szemem és az övét néztem. Gondolkodtam. Kék vagy zöld?
- Mi olyan érdekes? - kíváncsian nézett rám.
- Csak a szemed... mostmár áruld el, hogy milyen színű, mert már totál ki vagyok, hogy nem tudom eldönteni. - mosolyogtam.
Elfordította a fejét az út felé és nevetni kezdett.
- Már ettől ilyen ideges vagy? - nézett újra rám.
- Tudod, ez a hétvége tényleg nagyon fárasztó volt.
- Heterochromia. - a földet nézte.
- Tessék?
- A szemem. Így hívják, ha valakinek nem ugyan olyan mindkét szemének a színe. Én szerencsés vagyok, nekem szinte csak egy árnyalattal különbözik, csak... más színben.
- Nem tűnt volna fel. Sosem.
- Tulajdonképpen te vagy eddig a második a barátaim közül, aki észrevette.
- És ki volt a másik? - érdeklődve mosolyogtam rá.
- Nick. - a mosoly lekunkorodott az arcomról és újra szerencsétlennek éreztem magam. - Tudod. ő nem rossz srác.
- Ő kérte, hogy beszélj velem?
- Nem, tulajdonképpen nem is beszéltünk péntek óta. Úgy éreztem, hogy meg kell neked magyaráznom és hátha, mint idegen, jobban meghallgatsz.
- Nem vagy te idegen. Sosem leszel. Csak... tudod... elég váratlan volt.
- Fogadok már minden nyelven rákerestél a vérfarkasra. - nevetett.
- Nem... csak... angolul és még néhány nyelven... de tulajdonképpen igazad van, mindent meg akartam tudni. Sosem hittem, hogy létezik ilyen lény. Mindig azt hittem, hogy csak mese és most szembesülni a valósággal kész ...
- Szíven döfés?
- Igen. Az.
- Tudod, nekünk sem egyszerűbb. - és ha eddig még bizonytalan is voltam, most már biztos volt, hogy a farkas, akivel szemeztem, Brandon volt.
- Lehet, gondolom... nem tudom. Nézd, Brand, én tényleg szeretném hinni, hogy a vérfarkasok nem olyanok, mint a legendákban, de ... valamiért... nem is tudom... elvégre vadállatok vagytok. Ragadozók. És embereket is bántotok.
- Nem, nem bántunk és nem is ölünk.
- A gondnok? - húztam fel a szemöldököm.
- Csak egy szúrás volt, amitől elájult. Hidd el, ha nem tettem volna meghalt volna.
- Na látod! Lehet, hogy te nem, de más igen is gyilkol!
- Igen, de itt a farkasok békés lények, mindig is azok voltak. Csak most feltűnt egy alfa és az elsődleges célja valószínűleg a gyilkolás. De mi próbáljuk elkapni. Mi nem vagyunk rossz fiúk!
Mosolyogva néztem vissza a földre.
- Igaz... hogy egy talán két állatot még én is bántottam, de... mentségemre szóljon, hogy csúnyán néztek rám. - viccelődött.
Nevetni kezdtem.
- Olyan hülye vagy! - böktem meg a vállát nevetés közben.
- Nézd, csak szeretném, ha bíznál bennem és ha tényleg bármi kérdésed lenne, megkeresnél. Szívesen válaszolok.
Bólogattam, jelezve, hogy értettem. Tulajdonképpen akartam is kérdezni, csak... csak még nem most. Egyenlőre tudni akarom, hogy a bátyám, Horan és Collin is az-e?!
- Ha nincs kérdésed, akkor most mennem kell. Sajnálom. Majd beszélünk még.
Átölelt és én is őt. Integetve ment el, majd utánam kiáltott:
- És beszélj Nick-kel! - mosolygott.
Újra futni kezdtem.
Hétfőn a lányokkal voltam egész délelőtt. Sarah nagyon kíváncsi volt mit csináltam egész hétvégén, hogy sosem értem rá. Tulajdonképpen csak egyedül akartam lenni és rendezni a dolgokat. De ezt nem mondhattam, hiszen azt sem tudja milyen dolgokat és ez jobb is, ha így marad. Egyszerűen csak nem értem rá. Kész. Vége a történetnek.
Sam éppen ekkor ért oda Collin-hoz, aki épp a szekrényébe pakolta a könyveit. Szerencsére reggel időben visszacsempésztem mind a két tárgyat a helyére. Sam a szekrényhez támaszkodott karba tett kézzel.
- Szia. Mi újság?
- Szia. Semmi.
- Találtál valamit?
- Nem. Semmit.
- Ezt nem hiszem el. - forgatta a szemeit Sam.
- De a húgod, hogy megnőtt. Eddig észre sem vettem milyen csinos. Már igazi nő.
- Te most rástartolsz a húgomra?
- Nem, csak múltkor beszéltünk és akkor vettem észre. Ennyi.
- A múltkor beszéltetek? Mikor? - gyanakodó fejjel érdeklődött.
- Talán csütörtökön. Miért?
- És? Miről beszélgettetek?
- Nagyon semmi érdekesről... Horan-ről... Sportról...
- Kérdezte, hogy miben edzett minket Mr. Baker? - húzta össze a szemét.
- Igen, azt is. Honnan tudod?
- A fenébe! - és ekkor meglátott engem, egyedül - Bocsi, de most mennem kell. - ütött egyet Collin vállára és felém rohant.
- Miben sántikálsz megint? - kérdezte nyugodtan, majd nekidőlt az enyém melletti szekrénynek.
- Ezt hogy érted?
- Miért beszélgettél Collin-nal?
- Miért? Nem szabad? Megtiltod? - nevettem.
- Horan-ről...?
Nagyon sóhajtottam.
- Csak beszélgettünk. - nyugtattam meg.
- Megan. Te a memóriád jobb, mint a számítógépeké. Ha neked egyszer elmondanak valamit 20 év múlva is vissza tudod köhögni, szinte szó szerint. Szóval? Miért kérdezted meg Collint és mellesleg tudom, hogy apát is ugyan arról a kérdésről.
- Mert tudom, hogy hazudsz. A kérdés inkább az, hogy mi mindent megbeszélünk és most vagy ki tudja még mikor miért hazudtál?
- Valójában miért dobtad ki Nick-et? - húzta össze a szemét. Gyanakodott. Túl jól ismert.
Én is ugyan ezt csináltam.
- Miért? Mire gondolsz, miért? - húztam fel a szemöldököm és mélyen a szemébe néztem.
- Jesszusom, te tudod.
- Szóval... te... te... tényleg...
Tágra nyílt szemmel néztük egymást perceken keresztül. Egyikőnk sem érette. Én honnan tudom? Sam hogy lett az? Vagy mindig is az volt, csak titkolta? Most már tényleg szeretném tudni a kérdéseimre a választ.
2012. augusztus 17., péntek
6. fejezet
Annyi minden kavarog a fejemben. Sam titkol valamit. Valamit, ami kapcsolatos Horan-nel, Collin-nal és még apa is tudja. Valami, ami miatt megkérdőjelezhető az ártatlansága Carla meggyilkolásával, amit mellesleg látszólag állat csinált. Szóval... akkor? Még ha ez össze is függ, nem látom értelmét. Horan valami oroszlánt tart otthon, ami elszabadult vagy mi? De akkor miért őt gyanúsítanák? Talán illegálisan tartja? De ahhoz mi köze van a bátyáméknak? Azt hazudni, hogy "edzést" tartott nekik... valójában mit csináltak? Az oroszlán kihúzva. De akkor mi is történt?
Másnap reggel ugyan ezen gondolkodtam a suliba menet.
- Jól vagy? - kérdezte Sam a kocsiban.
- Persze. Miért ne lennék? - néztem rá.
- Olyan csendes vagy.
- Csak... gondolkozok.
- Min? A bíróságos ügyön? Elfelejtenéd végre?
- Nehéz elfelejteni, amíg a tettes szabadlábon van.
- Tudom. - sóhajtott. - De ne avatkozz bele, jó? Éppen elég, hogy betörtetek a hullaházba.
Mondja ő!!! Aki egyértelműen valami fontosat titkol el, a kérdés csak azt, hogy miért?
- Rendben. Mehetek? - szálltam ki a célállomásnál.
- Megan! Várj!
- Igen? - fordultam meg unottan.
- Ez most már mindig így fog menni? Ilyen feszültség lesz köztünk mindig?
- Erről nem én tehetek. - indultam el.
Éreztem, hogy mögöttem elgondolkozott, hogy mit is jelent ez. De az az igazság, hogy bárhogy próbált, nem tudott rájönni.
Mit vár tőlem, ha ő hazudik nekem? Én meg bízzak benne? Na nem! Ezt nem játsszuk el!
- Mi újság, napfény? - szegődött mellém Nick.
Ránéztem és felerőltettem magamra egy mosolyt.
- Semmi.
- Hamis mosoly? Ma nem tűnsz valami boldognak.
- Csak gondolkozom. Van egy rejtély, amire nem tudok rájönni.
- Egy rejtély? Ki után nyomozol?
- Senki, tudod ez egy feladat... matek feladat... és nem tudom kiszámolni. - mekkora hülyeség! na nem baj, legalább hatásos.
- Biztos, hogy erről van szó? - kérdezte gyanakodva.
- Igen. Biztos. - nyögtem ki. Nem szeretek neki hazudni, de csak nem mondhatom el neki az őrült elméletemet. Sem a saját, sem a tesómék érdekében.
- Még meg kell néznem valamit. Majd találkozunk. Vigyázz magadra. - megcsókolt és elment. Az egészet úgy mondta, mint aki tudja, hogy hazudok. Mintha belelátna a lelkembe. De jelen pillanatban nem érdekelt.
Megkerestem a lányokat, de inkább ők találtak meg engem.
Sarah és Chloé egy kémiai kísérletről beszéltek, ami Kat-et egyáltalán nem érdekelte, velem próbált társalogni, de szegényt önkénytelenül is elutasítottam. Tényleg nem akartam, csak annyira különös az egész. Ahogy a folyosón sétáltam a terembe végig úgy éreztem, mintha az összes szempár engem követne. A teremben a szokásos helyemre ültem, Nick elé. De ő nem volt ott. Azt mondta meg kell néznie valamit, de azt hittem úgy érti, hogy az órák előtt. Miért sietett annyira és hová?
Az óra után a gondolataim is visszatértek a normális kerékvágásba. Nem gondoltam a tesómékra, sem pedig Nick-re, akit mellesleg nem csak első órán, de egész nap nem láttam. Ebéd idő volt. A barátnőim a szokásos helyen ültek én is csatlakoztam és úgy döntöttem nem foglalkozok vele, csak élvezem a barátnőim társaságát.
- Mi újság? - kérdeztem.
- Ti tényleg betörtetek a hullaházban? - néz rám Chloe és Kat.
- Te elmondtad nekik? - kerekedtek ki a szemeim.
- És? Találtatok valamit? - érdeklődött Chloe.
- Mi volt a tárgyaláson? Megmutattad a bizonyítékot? - Sarah.
- Nem volt rá szükség, amúgy is be volt idézve. A papírok nem stimmeltek és nem volt elég bizonyíték. Ennyi.
- Jesszusom, ez már nagyon morbid. Láttátok a... a.... ? - Kat.
- Carla-t? - vágtam a szavába.
Bólogatott, Sarah-ra néztem, majd Chloe érdeklődő szemeire. Bólogatni kezdtem.
- Az aláírás nem egyezett. És úgy tűnik a történet sem. - Sarah.
- Hivatalosan is megerősítette, hogy állattámadás volt. - suttogtam.
- Szóval... szabadon van egy vadállat a városban?
És ha tudnák, hogy ez még nem minden...
Ebéd után Kat-tel mentem órára. Az utolsó órámra.
- Kat, szerintem Sam titkol valamit.
Abban a percben végre megláttam Nick-et.
- Persze, hogy titkol, hisz fiú. - csak a mondata végén fordultam vissza Kat-hez.
- Tudom, de előttem nem szokott és szerintem ez most fontos.
- Honnan veszed ezt?
Nick felém közelített. És mikor épp válaszolni akartam volna, ő már ott volt. Nem akartam az orrára kötni, hogy mi van a családommal és ezt Kat is tudta.
- Bocsi, hogy zavarok, de Meg! Beszélhetnénk? Fontos lenne.
Kat-re néztem, aki bólintott és megfogta a vállam.
- Persze, majd később beszélünk.
Nick felé fordultam.
- Hol voltál egész nap? Csak úgy ellógtad az órákat?
- Mondjuk... volt egy kis dolgom.
Szuper, még több titok, amibe nem avatnak be!
- De most nem erről szeretnék veled beszélni.
- Hanem?
- Hallottam, hogy a lányt egy állat ölte meg.
Vagy több... - gondoltam.
- Mit akarsz ezzel mondani? - szepegtem félénken. Mostanában átgondolom az emberek iránti bizalmam.
Két kezével megfogta az arcom, jelezve, hogy nyugodjak meg.
- Csak azt, hogy aggódom. Ma este nem szeretném, ha kimennél a házból.
Hogyhogy ma?
- Miért mi lesz ma?
- Semmi, csak - egészen eddig aggódó, majd - ... egy állat... húh... és este támad. - elvékonyult a hangja. - Ilyenkor nem szabad kint lenned. Rendben, csak... csak ígérd meg! - fogta meg a kezem.
- Rendben, megígérem. Ma amúgy is nálunk alszanak a csajok.
A válasz hallatára egy csókot nyomott a fejemre és elengedte a kezemet.
- Akkor jó szórakozást! - mondta és lelépett.
Az órán már teljesen össze voltam zavarodva. Mit tud Nick? Miért pont ma ne menjek ki? Máskor miért mehetek? Vagy úgy gondolta, hogy egyik este se menjek ki? Nem! Először nem ezt mondta!
Visszaemlékszem: "Ma este nem szeretném, ha kimennél a házból"
Ma este! Még ki is emelte. Ezzel kezdte... Ami azt illeti... ma Sam se lesz otthon... Collin-nál alszik...
- Hé, vigyek ma valami kaját vagy piát? - zavarta meg a gondolataimat Kat.
Értetlenkedve ránéztem. Miről beszél? Ja, persze... Hát persze... Hogy lehetsz ilyen hülye, Megan? Ma este te leszel a házigazda!
- Nem kell. Vagyis, talán egy kis pia, nem ártana. - kacsintottam rá.
- Tudom, mire gondolsz. - mosolyogtunk és visszatértünk a tanár magyarázásának bámulásához.
Rezgést éreztem a jobb zsebemben.
- Mi az? - suttogta Kat.
- Áh, csak a horoszkóp.
- De jó! És mit ír? - Kat-tel egy napon születtünk.
- Készülj fel, mert a telihold meglepetések tömkelegével fog téged megajándékozni. Az, hogy ez jót vagy rosszat jelent, az csak rajtad múlik. Ha titokban tartott szeretőd van, figyelj arra, hogy a telefonálgatások és SMS-ek ne ébresszenek gyanút senkiben. A jutalom csak úgy befolyik ma a zsebedbe, ne tégy ellene, vagy elveszíted, amit kaptál.
- Ez egész jól hangzik. De ugye neked nincs titkos szeretőd?
- Tulajdonképpen maga Nick a titkos szeretőm.
- És ki előtt?
- A szüleim.
- Még nem tudják? - lepődött meg.
- Még nem, a családból csak Sam tudja.
- Hát, ma úgy tűnik sok meglepetésre számíthatunk. Nekem meg volt az első.
- Ezt, hogy érted?
- Nem olvastad a horoszkópot? - vette ki a telefont a kezemből, majd eldugta. A tanár egyre közelebb jött hozzánk, de szerencsére elment mellettünk és feltett egy kérdést egy messze tőlünk ülő lánynak. Kat elővette a telefont. - ... a telihold meglepetések tömkelegével fog téged megajándékozni...
- És az...?
- Ma van!
A szemeim nagyra nyíltak. A szemem felnyílt. Erre célzott, Nick? Hogy a telihold estéjén ne menjek ki? Mi köze van ennek az állathoz? Talán farkasember, ami megtámadta Carla-t? Ez nevetséges.
Még világos volt, amikor a csajok megérkeztek. Kérdezz-feleleket játszottunk, majd én sohát, amikor egyszer csak kifogyott a pia.
- Lemegyek. Hozok még. - mondtam.
Lent hallottam a nevetgélést odafentről. Két konyhapult között volt 4 boros üveg és egy pálinkás. Megfogtam és megnéztem, hogy minden rendben-e vele. Hirtelen zajt hallottam a szomszédból, mintha eltört volna valami. Kinéztem a konyhaablakon. Egy villany sem volt felkapcsolva, ami miatt beláttam volna, a házba. Összehúztam a szemem, hátha valamit jobban látok majd. De nem láttam, helyette egy dörrenést hallottam, mintha valakit a falnak löktek volna. Elbizonytalanodtam. Szorítottam a kezemben lévő pálinkás üveget. Féltem, de mégis hajtott a kíváncsiság.
- Mi történhet odaát? - suttogtam magam elé.
Mihejst kimondtam elment az áram. De szerencsére egy perc sem telt el, visszajött.
- Megan? - jött le a lépcsőn Sarah, Kat és Chloe.
- Igen? - fordultam hátra.
- Jól vagy?
- Igen, biztos csak valami vihar jön. - visszanéztem az ablakra. - Lányok! Maradjatok idebent. Átmegyek a szomszédba egy kicsit?
- Miért?
- Őőőő.... - Miért is??? - Mert apa kérte, hogy vigyek át valamit délután, de elfelejtettem.
- Nem ér rá reggel? Már sötét van.
- Pár perc az egész. Mindjárt jövök.
Felkaptam az étkezőben maradt kék pulóverem és felhajtottam az ujját. Megfogtam egy palacsintasütőt és átmentem a szomszédba. Félek. Ha valami van ott, akkor az megölhet. Te meg mit hoztál el, Meg? Gratulálok! Egy palacsintasütőt! Na ezért sem kapsz Nobel-díjat!
A csengő helyett, az ajtón kopogtam. Nincs válasz. Az ajtó nyitva volt, hát halkan kinyitottam és bementem. Becsuktam az ajtót és a konyha felé tartottam, ahonnan a zaj hallatszott. Egy furcsa árnyat láttam a falnál. Már a kezemben lévő tárgyat készítettem elő. Remegő hanggal próbáltam megszólalni:
- Van itt valaki?
Nincs válasz. A szívem kezdett megnyugodni. Kinyújtottam a jobb kezem, a lámpát próbáltam felkapcsolni. Sikerült.
Felsikítottam, majd a szám elé tettem a kezem. A másikkal a palacsintasütőt szorítottam.
- Mr. Goodman! - térdeltem hozzá.
Az arcán kék-zöld foltok voltak, a szája véres volt, a torka úgy szintén. De még lélegzett. Éreztem a pulzusát. A telefonhoz siettem és a mentők számát tárcsáztam. Kicsörgött. Csörgött, csörgött, de olyan hosszasan, hogy azt hittem nem veszi fel senki.
- Mentőszolgálat. Miben segíthetünk?
- A szomszédom! Zajt hallottam és átjöttem megnézni, izé... ő... véres a torka, de még lélegzik és a fején - ismét az a zaj, bent van a házban, végigkövettem a fülemmel a lépteit, de nem hallottam semmit, mintha körülöttem futkosna éreztem a szelét a hajamon és a ruhámon, majd egy ajtócsapkodást hallottam. Kiment. Sokkos állapotban hallottam a mentők szavát.
- Hölgyem, hölgyem, ott van még? Mik vannak a férfi arcán? - vége a sokkos állapotnak, össze kell szednem magam.
- Ütésnyomok, ütésnyomok vannak. - majd bediktáltam a címet.
Kijöttek a mentők és a barátnőim az utcára rohantak.
- Mi az? Mi történt?
Pont akkor fejeztem be a beszélgetést a mentőkkel.
- Mr. Goodman. Megtámadták.
- És te? Te rendben vagy?
- Igen. De Sarah.
- Mondd!
- Te tudsz vezetni, igaz?
Kat és Chloe egymásra néztek.
- Igen, de ittasan nem szívesen tenném.
- Sarah! Ez most fontos! És amúgy is, most minden rendőr ide fog jönni.
- Még mindig nem tartom jó ötletnek.
- De, Meg! Hová akarsz menni? - kérdezte értetlenül Kat.
- A suliba!
- Miért? - Chloe.
- Kat, emlékszel? Mondtam, hogy szerintem Sam titkol valamit. Azt hiszem Nick is. Most van esélyem megtudni mi az.
- Rendben, menjünk. De ezért még sokkal lógsz nekem! - mondta Sarah és pedig a kezébe dobtam a kocsikulcsot.
A suliba mentünk.
- Maradjatok, én bemegyek!
- Megőrültél? Egyedül sehová sem mész! - Kat.
- Igaza van! - Sarah.
- Együtt kell maradnunk! - Chloe is egyet értett.
- Rendben. - forgattam a szemeim és kivettem a zseblámpákat a kesztyűtartóból. Bementünk.
- Legalább váljunk ketté. - mondtam.
- Miért? - Chloe.
- Mi az öltözőbe megyünk, ti pedig törjétek fel Sam és Collin szekrényét, de lehetőleg ne látszódjon.
- És? Mit keressünk? - Sarah.
- Bármit, ami gyanús.
- Collin-éban miért? - Sarah. - Nem csak Sam-ről volt szó? Meg Nick-ről.
- Ez már csak így megy, ha fiú tesód van. - intette Kat, összeszedve a bátorságát. Ám ez az állapot hamar elmúlt és Sarahba kapaszkodva indultak el.
- Ez a hely este sokkal rémisztőbb. - mondta nekem Chloe.
- Az. - válaszoltam.
- Nem bánod, ha én most elmegyek a mosdóba? - kérdezte Chloe, amikor megérkeztünk.
- Persze, hogy nem. - mosolyogtam és nekiálltam a szekrények feltörésének.
Kat és Sarah eközben megtalálták a fiúk szekrényét.
- Hogy törjük fel? - kérdezte Sarah.
Kat két hajtűt vett ki a táskájából.
- Voála!
Sarah nevetett, Kat pedig elkezdte piszkálni a zárat.
Én a hagyományos megoldásnál maradtam. A feszítővas ott volt az edző irodájában.
Nekirontottam a szekrénynek. Kinyitása után megtaláltam a szétszakadt vagy inkább szétmarcangol pólóját. Hónapok óta nem láttam ezt a blúzt rajta. Szó szerint szét volt szaggatva. A kezembe vettem és vizsgálni kezdtem.
- Te mit csinálsz? - kérdezte valaki. Férfi hang volt.
Annyira megijedtem, rögtön hátrafordultam. A gondnok volt. Mély levegőt vettem.
- Én csak... A bátyám megkért, hogy vigyek el neki valamit, ő is mindjárt... itt lesz.
- Nem ért volna rá reggel? Ez súlyos bűncselekmény!
Ki az a hülye, aki betör a suliba?
- Sajnálom és csak...
A gondnok, mintha nagy levegőt vett volna, de amikor már 5 másodpercen át úgy állt...
- Mr. Cox? Jól...?
A szemeim nagyra nyíltak, Mr. Cox a földre esett. A háta vérezett. ITT VAN!
Futni kezdtem, elbújtam a szekrények között, de a sor végén leugrott valami. Nem tudom mi az. A vérnyomásom az egekben az ijedségtől, futottam, hogy csak tudtam, a levegőt kapkodtam, szó szerint hallottam, ahogy a tüdőm beszívja a levegőt, majd ahogy az kiürül belőle. Nincs hová menekülni. Chloe-t hallottam meg, az ajtót ráncigálta, de nem tudta kinyitni. Hál' Istennek! Bent nagyobb a biztonság. De... De... ő zárta be? Hogy képes egy...? Úr Isten!
Egy ember formájú, állat bőrű, szőrös teremtmény ugrott elém. Messziről embernek nézhet ki, de így közelről, biztosan nem az. Az izmai hatalmasak. A szeme... a szeme aranysárgán világít. Felém tart. Hátráltam, de a szekrénynek ütköztem. Nem érdekelt, hátra próbáltam menekülni, majd leültem. Nem hiszem el, játszottam a sorssal, "követtem" a fenevadat és most... és most itt áll előttem és talán megöl. Talán? Nem, nem talán. Biztos!
Kétségbeesett arccal figyeltem, ahogy már szinte csak 30 centire volt tőlem. Elfordítottam a fejem. Nem akarom látni. Megfogta az arcom, de a karmával nem ért hozzám. Maga felé fordította.
Hogy lehetséges ez? Hogy tudja megfogni az arcom, úgy... úgy, mint egy... egy ember.
Még mindig csukva volt a szemem. Halkan ordított, legalábbis gondolom, hogy az igazi ordításához képest ez halk. Ismerős volt az illata. Kinyitottam a szemem, belenézett. Én az övét vizsgáltam és ő is az enyémet. Mintha ismerne, elfordította a fejét, de a szemét nem vette le rólam. A plafonból hangokat hallottam. Hallottunk. De a plafonból? Mi...? Mi az isten ez? A szemgolyómmal felnéztem, de más nem mertem megmozdítani.
Leszakadt, leszakadt a plafon, a szörny pedig otthagyott. Nem tudom hová ment, de nem ment ki, az biztos. Egy másik már ott is volt előttem, sötétebb volt a szőre, mint az előzőnek, indulatos volt és éreztem rajta a dühöt. Meg akart ölni. Biztosan tudom. Ez előző nem, de ő igen. Az ajtót egy másik fenevad tépte ki. Egyenesen a rosszindulatúnak rontott, az pedig nekivágta őt a szekrények. A sor végig felborult. A szemeim tágra nyíltak, a gonosz állat pedig visszafordult felém. Arcán, mintha egy csíntalan mosoly lenne. Már hárman voltak körülöttem. Újra felkelt az ajtót betörő szörny és karmolászni, harapni kezdte, azt amelyik meg akart ölni. Az is beszállt, aki a szememet vizslatta. Ketten fogták le, de mindkettőjüket eldobta. Mintha valami csatát látnék. Újra és újra nekiugrottak, de mindig ugyanaz lett az eredménye. A "kedves szemű" provokálni kezdte, a másik pedig megharapta a nyakát. Ez már nem tetszett neki. Megfogta, de a másik megharapta a lábát. Elengedte a megfogott állatot. 2-en 1 ellen. Úgy tűnik a sötét fenevad nem csak engem akart meggyilkolni, hanem a másik kettőt is. De milyen állat ez? Jobban megnéztem. Leginkább farkasra hasonlít, de nincs farka. Olyan, mintha egy farkast és egy embert kereszteztek volna.
Hogy jutottak be a suliba?
A sötét "farkas" kirontott az ablakon, a másik kettő meg összenézett. Mintha az egyik utána küldte volna a másikat. Az aranysárga szemű utánament, az ismeretlen pedig itt maradt. Közelebb jött. Neki kék volt a szeme. Szép tengerkék. Megnyugtatott, de mégis féltem. A szívem mélyén féltem. Mi ez?
A fenevadak pusztítást hagytak maguk után. A szekrénysorok eldőlve, berepedve, némelyik széttörve, a zuhanyrózsák letörve, a tükrök betörve. Egyedül az edző irodája maradt épségben.
Próbáltam felállni, míg a fenevad felém tartott. Már egészen felkúsztam a szekrényre, mikor ő megállt.
- Mi vagy te? - kérdeztem, mintha azt hittem volna, hogy tud válaszolni. Egy állat nem beszél!
Pislogtam párat, miközben ő újra elindult felém és máris mást láttam. Nem az az állatszerű izé volt, hanem egy ember. Egy férfi. Nick.
Másnap reggel ugyan ezen gondolkodtam a suliba menet.
- Jól vagy? - kérdezte Sam a kocsiban.
- Persze. Miért ne lennék? - néztem rá.
- Olyan csendes vagy.
- Csak... gondolkozok.
- Min? A bíróságos ügyön? Elfelejtenéd végre?
- Nehéz elfelejteni, amíg a tettes szabadlábon van.
- Tudom. - sóhajtott. - De ne avatkozz bele, jó? Éppen elég, hogy betörtetek a hullaházba.
Mondja ő!!! Aki egyértelműen valami fontosat titkol el, a kérdés csak azt, hogy miért?
- Rendben. Mehetek? - szálltam ki a célállomásnál.
- Megan! Várj!
- Igen? - fordultam meg unottan.
- Ez most már mindig így fog menni? Ilyen feszültség lesz köztünk mindig?
- Erről nem én tehetek. - indultam el.
Éreztem, hogy mögöttem elgondolkozott, hogy mit is jelent ez. De az az igazság, hogy bárhogy próbált, nem tudott rájönni.
Mit vár tőlem, ha ő hazudik nekem? Én meg bízzak benne? Na nem! Ezt nem játsszuk el!
- Mi újság, napfény? - szegődött mellém Nick.
Ránéztem és felerőltettem magamra egy mosolyt.
- Semmi.
- Hamis mosoly? Ma nem tűnsz valami boldognak.
- Csak gondolkozom. Van egy rejtély, amire nem tudok rájönni.
- Egy rejtély? Ki után nyomozol?
- Senki, tudod ez egy feladat... matek feladat... és nem tudom kiszámolni. - mekkora hülyeség! na nem baj, legalább hatásos.
- Biztos, hogy erről van szó? - kérdezte gyanakodva.
- Igen. Biztos. - nyögtem ki. Nem szeretek neki hazudni, de csak nem mondhatom el neki az őrült elméletemet. Sem a saját, sem a tesómék érdekében.
- Még meg kell néznem valamit. Majd találkozunk. Vigyázz magadra. - megcsókolt és elment. Az egészet úgy mondta, mint aki tudja, hogy hazudok. Mintha belelátna a lelkembe. De jelen pillanatban nem érdekelt.
Megkerestem a lányokat, de inkább ők találtak meg engem.
Sarah és Chloé egy kémiai kísérletről beszéltek, ami Kat-et egyáltalán nem érdekelte, velem próbált társalogni, de szegényt önkénytelenül is elutasítottam. Tényleg nem akartam, csak annyira különös az egész. Ahogy a folyosón sétáltam a terembe végig úgy éreztem, mintha az összes szempár engem követne. A teremben a szokásos helyemre ültem, Nick elé. De ő nem volt ott. Azt mondta meg kell néznie valamit, de azt hittem úgy érti, hogy az órák előtt. Miért sietett annyira és hová?
Az óra után a gondolataim is visszatértek a normális kerékvágásba. Nem gondoltam a tesómékra, sem pedig Nick-re, akit mellesleg nem csak első órán, de egész nap nem láttam. Ebéd idő volt. A barátnőim a szokásos helyen ültek én is csatlakoztam és úgy döntöttem nem foglalkozok vele, csak élvezem a barátnőim társaságát.
- Mi újság? - kérdeztem.
- Ti tényleg betörtetek a hullaházban? - néz rám Chloe és Kat.
- Te elmondtad nekik? - kerekedtek ki a szemeim.
- És? Találtatok valamit? - érdeklődött Chloe.
- Mi volt a tárgyaláson? Megmutattad a bizonyítékot? - Sarah.
- Nem volt rá szükség, amúgy is be volt idézve. A papírok nem stimmeltek és nem volt elég bizonyíték. Ennyi.
- Jesszusom, ez már nagyon morbid. Láttátok a... a.... ? - Kat.
- Carla-t? - vágtam a szavába.
Bólogatott, Sarah-ra néztem, majd Chloe érdeklődő szemeire. Bólogatni kezdtem.
- Az aláírás nem egyezett. És úgy tűnik a történet sem. - Sarah.
- Hivatalosan is megerősítette, hogy állattámadás volt. - suttogtam.
- Szóval... szabadon van egy vadállat a városban?
És ha tudnák, hogy ez még nem minden...
Ebéd után Kat-tel mentem órára. Az utolsó órámra.
- Kat, szerintem Sam titkol valamit.
Abban a percben végre megláttam Nick-et.
- Persze, hogy titkol, hisz fiú. - csak a mondata végén fordultam vissza Kat-hez.
- Tudom, de előttem nem szokott és szerintem ez most fontos.
- Honnan veszed ezt?
Nick felém közelített. És mikor épp válaszolni akartam volna, ő már ott volt. Nem akartam az orrára kötni, hogy mi van a családommal és ezt Kat is tudta.
- Bocsi, hogy zavarok, de Meg! Beszélhetnénk? Fontos lenne.
Kat-re néztem, aki bólintott és megfogta a vállam.
- Persze, majd később beszélünk.
Nick felé fordultam.
- Hol voltál egész nap? Csak úgy ellógtad az órákat?
- Mondjuk... volt egy kis dolgom.
Szuper, még több titok, amibe nem avatnak be!
- De most nem erről szeretnék veled beszélni.
- Hanem?
- Hallottam, hogy a lányt egy állat ölte meg.
Vagy több... - gondoltam.
- Mit akarsz ezzel mondani? - szepegtem félénken. Mostanában átgondolom az emberek iránti bizalmam.
Két kezével megfogta az arcom, jelezve, hogy nyugodjak meg.
- Csak azt, hogy aggódom. Ma este nem szeretném, ha kimennél a házból.
Hogyhogy ma?
- Miért mi lesz ma?
- Semmi, csak - egészen eddig aggódó, majd - ... egy állat... húh... és este támad. - elvékonyult a hangja. - Ilyenkor nem szabad kint lenned. Rendben, csak... csak ígérd meg! - fogta meg a kezem.
- Rendben, megígérem. Ma amúgy is nálunk alszanak a csajok.
A válasz hallatára egy csókot nyomott a fejemre és elengedte a kezemet.
- Akkor jó szórakozást! - mondta és lelépett.
Az órán már teljesen össze voltam zavarodva. Mit tud Nick? Miért pont ma ne menjek ki? Máskor miért mehetek? Vagy úgy gondolta, hogy egyik este se menjek ki? Nem! Először nem ezt mondta!
Visszaemlékszem: "Ma este nem szeretném, ha kimennél a házból"
Ma este! Még ki is emelte. Ezzel kezdte... Ami azt illeti... ma Sam se lesz otthon... Collin-nál alszik...
- Hé, vigyek ma valami kaját vagy piát? - zavarta meg a gondolataimat Kat.
Értetlenkedve ránéztem. Miről beszél? Ja, persze... Hát persze... Hogy lehetsz ilyen hülye, Megan? Ma este te leszel a házigazda!
- Nem kell. Vagyis, talán egy kis pia, nem ártana. - kacsintottam rá.
- Tudom, mire gondolsz. - mosolyogtunk és visszatértünk a tanár magyarázásának bámulásához.
Rezgést éreztem a jobb zsebemben.
- Mi az? - suttogta Kat.
- Áh, csak a horoszkóp.
- De jó! És mit ír? - Kat-tel egy napon születtünk.
- Készülj fel, mert a telihold meglepetések tömkelegével fog téged megajándékozni. Az, hogy ez jót vagy rosszat jelent, az csak rajtad múlik. Ha titokban tartott szeretőd van, figyelj arra, hogy a telefonálgatások és SMS-ek ne ébresszenek gyanút senkiben. A jutalom csak úgy befolyik ma a zsebedbe, ne tégy ellene, vagy elveszíted, amit kaptál.
- Ez egész jól hangzik. De ugye neked nincs titkos szeretőd?
- Tulajdonképpen maga Nick a titkos szeretőm.
- És ki előtt?
- A szüleim.
- Még nem tudják? - lepődött meg.
- Még nem, a családból csak Sam tudja.
- Hát, ma úgy tűnik sok meglepetésre számíthatunk. Nekem meg volt az első.
- Ezt, hogy érted?
- Nem olvastad a horoszkópot? - vette ki a telefont a kezemből, majd eldugta. A tanár egyre közelebb jött hozzánk, de szerencsére elment mellettünk és feltett egy kérdést egy messze tőlünk ülő lánynak. Kat elővette a telefont. - ... a telihold meglepetések tömkelegével fog téged megajándékozni...
- És az...?
- Ma van!
A szemeim nagyra nyíltak. A szemem felnyílt. Erre célzott, Nick? Hogy a telihold estéjén ne menjek ki? Mi köze van ennek az állathoz? Talán farkasember, ami megtámadta Carla-t? Ez nevetséges.
Még világos volt, amikor a csajok megérkeztek. Kérdezz-feleleket játszottunk, majd én sohát, amikor egyszer csak kifogyott a pia.
- Lemegyek. Hozok még. - mondtam.
Lent hallottam a nevetgélést odafentről. Két konyhapult között volt 4 boros üveg és egy pálinkás. Megfogtam és megnéztem, hogy minden rendben-e vele. Hirtelen zajt hallottam a szomszédból, mintha eltört volna valami. Kinéztem a konyhaablakon. Egy villany sem volt felkapcsolva, ami miatt beláttam volna, a házba. Összehúztam a szemem, hátha valamit jobban látok majd. De nem láttam, helyette egy dörrenést hallottam, mintha valakit a falnak löktek volna. Elbizonytalanodtam. Szorítottam a kezemben lévő pálinkás üveget. Féltem, de mégis hajtott a kíváncsiság.
- Mi történhet odaát? - suttogtam magam elé.
Mihejst kimondtam elment az áram. De szerencsére egy perc sem telt el, visszajött.
- Megan? - jött le a lépcsőn Sarah, Kat és Chloe.
- Igen? - fordultam hátra.
- Jól vagy?
- Igen, biztos csak valami vihar jön. - visszanéztem az ablakra. - Lányok! Maradjatok idebent. Átmegyek a szomszédba egy kicsit?
- Miért?
- Őőőő.... - Miért is??? - Mert apa kérte, hogy vigyek át valamit délután, de elfelejtettem.
- Nem ér rá reggel? Már sötét van.
- Pár perc az egész. Mindjárt jövök.
Felkaptam az étkezőben maradt kék pulóverem és felhajtottam az ujját. Megfogtam egy palacsintasütőt és átmentem a szomszédba. Félek. Ha valami van ott, akkor az megölhet. Te meg mit hoztál el, Meg? Gratulálok! Egy palacsintasütőt! Na ezért sem kapsz Nobel-díjat!
A csengő helyett, az ajtón kopogtam. Nincs válasz. Az ajtó nyitva volt, hát halkan kinyitottam és bementem. Becsuktam az ajtót és a konyha felé tartottam, ahonnan a zaj hallatszott. Egy furcsa árnyat láttam a falnál. Már a kezemben lévő tárgyat készítettem elő. Remegő hanggal próbáltam megszólalni:
- Van itt valaki?
Nincs válasz. A szívem kezdett megnyugodni. Kinyújtottam a jobb kezem, a lámpát próbáltam felkapcsolni. Sikerült.
Felsikítottam, majd a szám elé tettem a kezem. A másikkal a palacsintasütőt szorítottam.
- Mr. Goodman! - térdeltem hozzá.
Az arcán kék-zöld foltok voltak, a szája véres volt, a torka úgy szintén. De még lélegzett. Éreztem a pulzusát. A telefonhoz siettem és a mentők számát tárcsáztam. Kicsörgött. Csörgött, csörgött, de olyan hosszasan, hogy azt hittem nem veszi fel senki.
- Mentőszolgálat. Miben segíthetünk?
- A szomszédom! Zajt hallottam és átjöttem megnézni, izé... ő... véres a torka, de még lélegzik és a fején - ismét az a zaj, bent van a házban, végigkövettem a fülemmel a lépteit, de nem hallottam semmit, mintha körülöttem futkosna éreztem a szelét a hajamon és a ruhámon, majd egy ajtócsapkodást hallottam. Kiment. Sokkos állapotban hallottam a mentők szavát.
- Hölgyem, hölgyem, ott van még? Mik vannak a férfi arcán? - vége a sokkos állapotnak, össze kell szednem magam.
- Ütésnyomok, ütésnyomok vannak. - majd bediktáltam a címet.
Kijöttek a mentők és a barátnőim az utcára rohantak.
- Mi az? Mi történt?
Pont akkor fejeztem be a beszélgetést a mentőkkel.
- Mr. Goodman. Megtámadták.
- És te? Te rendben vagy?
- Igen. De Sarah.
- Mondd!
- Te tudsz vezetni, igaz?
Kat és Chloe egymásra néztek.
- Igen, de ittasan nem szívesen tenném.
- Sarah! Ez most fontos! És amúgy is, most minden rendőr ide fog jönni.
- Még mindig nem tartom jó ötletnek.
- De, Meg! Hová akarsz menni? - kérdezte értetlenül Kat.
- A suliba!
- Miért? - Chloe.
- Kat, emlékszel? Mondtam, hogy szerintem Sam titkol valamit. Azt hiszem Nick is. Most van esélyem megtudni mi az.
- Rendben, menjünk. De ezért még sokkal lógsz nekem! - mondta Sarah és pedig a kezébe dobtam a kocsikulcsot.
A suliba mentünk.
- Maradjatok, én bemegyek!
- Megőrültél? Egyedül sehová sem mész! - Kat.
- Igaza van! - Sarah.
- Együtt kell maradnunk! - Chloe is egyet értett.
- Rendben. - forgattam a szemeim és kivettem a zseblámpákat a kesztyűtartóból. Bementünk.
- Legalább váljunk ketté. - mondtam.
- Miért? - Chloe.
- Mi az öltözőbe megyünk, ti pedig törjétek fel Sam és Collin szekrényét, de lehetőleg ne látszódjon.
- És? Mit keressünk? - Sarah.
- Bármit, ami gyanús.
- Collin-éban miért? - Sarah. - Nem csak Sam-ről volt szó? Meg Nick-ről.
- Ez már csak így megy, ha fiú tesód van. - intette Kat, összeszedve a bátorságát. Ám ez az állapot hamar elmúlt és Sarahba kapaszkodva indultak el.
- Ez a hely este sokkal rémisztőbb. - mondta nekem Chloe.
- Az. - válaszoltam.
- Nem bánod, ha én most elmegyek a mosdóba? - kérdezte Chloe, amikor megérkeztünk.
- Persze, hogy nem. - mosolyogtam és nekiálltam a szekrények feltörésének.
Kat és Sarah eközben megtalálták a fiúk szekrényét.
- Hogy törjük fel? - kérdezte Sarah.
Kat két hajtűt vett ki a táskájából.
- Voála!
Sarah nevetett, Kat pedig elkezdte piszkálni a zárat.
Én a hagyományos megoldásnál maradtam. A feszítővas ott volt az edző irodájában.
Nekirontottam a szekrénynek. Kinyitása után megtaláltam a szétszakadt vagy inkább szétmarcangol pólóját. Hónapok óta nem láttam ezt a blúzt rajta. Szó szerint szét volt szaggatva. A kezembe vettem és vizsgálni kezdtem.
- Te mit csinálsz? - kérdezte valaki. Férfi hang volt.
Annyira megijedtem, rögtön hátrafordultam. A gondnok volt. Mély levegőt vettem.
- Én csak... A bátyám megkért, hogy vigyek el neki valamit, ő is mindjárt... itt lesz.
- Nem ért volna rá reggel? Ez súlyos bűncselekmény!
Ki az a hülye, aki betör a suliba?
- Sajnálom és csak...
A gondnok, mintha nagy levegőt vett volna, de amikor már 5 másodpercen át úgy állt...
- Mr. Cox? Jól...?
A szemeim nagyra nyíltak, Mr. Cox a földre esett. A háta vérezett. ITT VAN!
Futni kezdtem, elbújtam a szekrények között, de a sor végén leugrott valami. Nem tudom mi az. A vérnyomásom az egekben az ijedségtől, futottam, hogy csak tudtam, a levegőt kapkodtam, szó szerint hallottam, ahogy a tüdőm beszívja a levegőt, majd ahogy az kiürül belőle. Nincs hová menekülni. Chloe-t hallottam meg, az ajtót ráncigálta, de nem tudta kinyitni. Hál' Istennek! Bent nagyobb a biztonság. De... De... ő zárta be? Hogy képes egy...? Úr Isten!
Egy ember formájú, állat bőrű, szőrös teremtmény ugrott elém. Messziről embernek nézhet ki, de így közelről, biztosan nem az. Az izmai hatalmasak. A szeme... a szeme aranysárgán világít. Felém tart. Hátráltam, de a szekrénynek ütköztem. Nem érdekelt, hátra próbáltam menekülni, majd leültem. Nem hiszem el, játszottam a sorssal, "követtem" a fenevadat és most... és most itt áll előttem és talán megöl. Talán? Nem, nem talán. Biztos!
Kétségbeesett arccal figyeltem, ahogy már szinte csak 30 centire volt tőlem. Elfordítottam a fejem. Nem akarom látni. Megfogta az arcom, de a karmával nem ért hozzám. Maga felé fordította.
Hogy lehetséges ez? Hogy tudja megfogni az arcom, úgy... úgy, mint egy... egy ember.
Még mindig csukva volt a szemem. Halkan ordított, legalábbis gondolom, hogy az igazi ordításához képest ez halk. Ismerős volt az illata. Kinyitottam a szemem, belenézett. Én az övét vizsgáltam és ő is az enyémet. Mintha ismerne, elfordította a fejét, de a szemét nem vette le rólam. A plafonból hangokat hallottam. Hallottunk. De a plafonból? Mi...? Mi az isten ez? A szemgolyómmal felnéztem, de más nem mertem megmozdítani.
Leszakadt, leszakadt a plafon, a szörny pedig otthagyott. Nem tudom hová ment, de nem ment ki, az biztos. Egy másik már ott is volt előttem, sötétebb volt a szőre, mint az előzőnek, indulatos volt és éreztem rajta a dühöt. Meg akart ölni. Biztosan tudom. Ez előző nem, de ő igen. Az ajtót egy másik fenevad tépte ki. Egyenesen a rosszindulatúnak rontott, az pedig nekivágta őt a szekrények. A sor végig felborult. A szemeim tágra nyíltak, a gonosz állat pedig visszafordult felém. Arcán, mintha egy csíntalan mosoly lenne. Már hárman voltak körülöttem. Újra felkelt az ajtót betörő szörny és karmolászni, harapni kezdte, azt amelyik meg akart ölni. Az is beszállt, aki a szememet vizslatta. Ketten fogták le, de mindkettőjüket eldobta. Mintha valami csatát látnék. Újra és újra nekiugrottak, de mindig ugyanaz lett az eredménye. A "kedves szemű" provokálni kezdte, a másik pedig megharapta a nyakát. Ez már nem tetszett neki. Megfogta, de a másik megharapta a lábát. Elengedte a megfogott állatot. 2-en 1 ellen. Úgy tűnik a sötét fenevad nem csak engem akart meggyilkolni, hanem a másik kettőt is. De milyen állat ez? Jobban megnéztem. Leginkább farkasra hasonlít, de nincs farka. Olyan, mintha egy farkast és egy embert kereszteztek volna.
Hogy jutottak be a suliba?
A sötét "farkas" kirontott az ablakon, a másik kettő meg összenézett. Mintha az egyik utána küldte volna a másikat. Az aranysárga szemű utánament, az ismeretlen pedig itt maradt. Közelebb jött. Neki kék volt a szeme. Szép tengerkék. Megnyugtatott, de mégis féltem. A szívem mélyén féltem. Mi ez?
A fenevadak pusztítást hagytak maguk után. A szekrénysorok eldőlve, berepedve, némelyik széttörve, a zuhanyrózsák letörve, a tükrök betörve. Egyedül az edző irodája maradt épségben.
Próbáltam felállni, míg a fenevad felém tartott. Már egészen felkúsztam a szekrényre, mikor ő megállt.
- Mi vagy te? - kérdeztem, mintha azt hittem volna, hogy tud válaszolni. Egy állat nem beszél!
Pislogtam párat, miközben ő újra elindult felém és máris mást láttam. Nem az az állatszerű izé volt, hanem egy ember. Egy férfi. Nick.
2012. augusztus 15., szerda
5. fejezet
Napok teltek el. Minél jobban közeledett a bírósági döntés napja, annál többen beszéltek róla. Mindenkinek volt egy elmélete, hogy mi történhetett Carla-val. Némelyik történeten még én is elgondolkoztam. Sokak szerint egy állat támadta meg. Mások szerint Horan volt. Míg megint mások különböző emberekre gyanakodtak. Talán én voltam az egyetlen, akinek nem volt kitalált története a dologról. Talán Sam és Collin furcsa beszélgetése miatt. Vagy apa bizonytalan válasza tehet róla? Az is szóba jöhet, hogy nem hiszem el, hogy Mr. Baker bűnös és azt sem értem, hogy azok, akik mindig számíthattak rá miért bizonytalanok ebben.
Addig addig, míg elérkezett 11.-e. A várva várt nap. Ma én sem mentem suliba. Ott akartam lenni.
Az ülés pontban 8-kor kezdődött. Anya és apa mellett ültem a tárgyalóteremben. Sam volt a második tanú, akit felhívtak. Előtte a srác elmondta, hogy ő fuvarozgatta Carla-t mostanában és nem egyszer láttam Horan Baker-t a lány körül. A szemeimet forgatva és értetlenül hallgattam végig a történetét. Ennek semmi értelme. Mit akart volna egy ilyen fiatal lánytól? Aki mellesleg, ha még nem mondtam volna, elég kirívóan öltözködik és viselkedik. A bátyám többek közt ezért és a gonoszsága miatt nem kedvelte. Ám ő tudta, hogy egyszer ez lesz a veszte és Sam ösztönösen mindenkit meg akar védeni. Fogalmam sincs miért, talán mert kicsi volt még, amikor meghalt az anyukája és a balesetnél ő is ott volt. Ha Sam-mel történt valami köztük, akkor az biztos azért volt, mert meglátott Carla-ban valamit. Valamit, ami arra utalt, hogy ő is ember és a lelke mélyén talán nagyon is más. Fogalmam sincs mi történt, de ez nem változtat a véleményemen, ahogy a suli nagy részéén sem. A legtöbben azt gondolják megérdemelte, szerintem pedig senki sem érdemel ilyet. Sőt, ami azt illeti, nincs olyan bűn, aminek elkövetése miatt valaki ezt érdemelné. Bármi is volt ez.
- A tanuk padjára hívom Samuel Harris-t! - kezdte az ügyész.
Ekkor lépett be az ajtón Sam és felült a kijelölt helyre.
- Ne feledje, megígérte, hogy az igazat, csak is a szín tiszta igazat vallja.
- Igen.
Sam Horan szemébe nézett, de nem támadóan, még csak nem is szánakozva. Az üzenete egyértelmű volt: "Ne aggódj! Nem lesz semmi gond!" Ekkor már felcsillant a szemem. Tudtam, hogy most már ő is elhiszi, hogy ártatlan.
Az elmúlt napokban anya cuccai között turkáltam, hogy megtudjam, hogy mi történt azon az éjszakán. Anyu azt is elmondta, amit az ügyészről és a bíróról tudni kell, hogy megnyugtassa a bátyámat. Így nagyjából mindennek tudtam a menetét. Ugyan voltak bizonyítékok Horan-re, de semmi olyan, ami konkrétan kimondja, hogy ő volt. Másra nem illik a bizonyíték, de attól még csinálhatta más. A testen semmi olyat nem találtak, ami rá bizonyítható lett volna. Mintha még sosem látta volna. És ha tényleg egy állat volt? A rétre akartam menni, de egyedül nem tehettem. Jobb ötletem volt. Sarah-val meglátogattuk apát a kórházban, előtte persze sütit sütöttünk, hogy legyen okunk bemenni. Mikor beértünk a pultos nővér közölte velünk, hogy műtétje van és egy ideig még nem lesz vége.
- Mennyi idő?
- Körülbelül egy óra vagy másfél. De ez a minimum.
- Rendben. Megvárjuk.
Leültünk a padra és vártunk egy kicsit, hogy ne legyen gyanús. Majd gondoltam egyet és a sütis dobozzal a kezemben a nővérpulthoz mentem.
- Elnézést. Kiszaladnánk a mosdóba. Elrakná ezt addig nekünk? - kérdeztem kedvesen. Apa révén már ismertek a kórházban, így mindenki kedves volt velem.
- Persze. - vette el mosolyogva a nő és berakta a hűtőbe.
Visszamentem Sarah-hoz és megragadtam a kezét.
- Hová megyünk? - kérdezte. Ő még nem tudott a tervemről.
- WC-re! - kacsintottam rá alig észrevehetően. Még mindig nem tudta ugyan, hogy hová tartunk, de az biztos, hogy nem a mosdóba.
Mikor megláttam az öltözőt behúztam.
- Oké. Nővérnek öltözünk. De miért is?
- Mert segítesz nekem átnézni a boncjegyzetet.
- Te most hülyéskedsz? - egyáltalán nem lepődött meg.
- Nem. Tudni akarom, hogy mit állapítottak meg. Apa szerint több orvos megesküdött rá, hogy állattámadás volt, mégis bevitték Horan Baker-t, mint gyanúsítottat.
- És ehhez nekünk mi közünk van?
- Téged engednek kimenni az utcára? Egyedül!
- Nem.
- De ha lecsuknak egy ártatlan embert és lesz még egy gyilkosság, akkor szerinted mi fog történni? Kimész úgy az utcára, hogy tudod, hogy egy ártatlan ember ül a börtönben és az állat még szabadon él, ki tudja hol?
- Talán. Ez este történt. És én fényes nappal vagyok a városban.
- Az nem számít. Ha egy oroszlán vagy egy farkas szerintem nem zavarja, ha egy kis utcában ketten vannak, világosban.
- És mi a terved, Sherlock? Miután megnéztük mi lesz? Elmondod, hogy engedély nélkül kutattál? Szerinted a rendőrség nem nézte meg a boncolás eredményét?
- De, de valamit biztos nem láttak vagy nem tudom. Jobban bízok az ítéletben, ha magam is látom.
- És ha nem egyezik az ítélet a jegyzettel?
- Odaadom anyának. Ő rendőr.
- De nem gondolod, hogy neki is engedély kell, hogy megnézze?
- Akkor majd kitalálok valamit. Majd névtelenül küldök egy levelet.
- Na jó, menjünk.
A hullaház a kórház alatt volt. Rengeteg ajtó volt odalent és fogalmam sincs melyik kell nekünk. Sarah bátor volt. Emlékszem az egyik nyáron találtunk egy elhagyatott tábort. Én nem mertem odamenni és benézni az ablakon, ő viszont megtette. Lazán. Semmi para nem volt benne. Én csak azután mentem miután elmondta, hogy mi van benne. Most ugyan ez volt a helyzet. Orvos akarok lenni, így nem félek a holttestektől, de lássuk be, elég ijesztő odalent, ketten egy tele halottakkal lévő szobában.
- Szóval? Melyik ajtó az?
Már mondani akartam, hogy nem tudom, amikor megláttam az ajtón a kiírást. Boncterem.
- Az lesz az! - mutattam rá.
Halkan benyitottunk, hátha van odabent valaki. Nem volt. Legalábbis senki, aki élő lenne.
- És most?
- Te őrködj és meg megkeresem az aktát, és Carla-t.
Kihúztam a fiókot, de nem találtam meg, amit kerestem. Egy másikat húztam ki, de ott sem volt.
- Sarah! Azt hiszem eltűnt. Nincs meg az akta. - néztem rá aggódva.
Odaintett az ajtóhoz. Helyet cseréltünk. Már a harmadik fiókot húzta ki, de ő sem találta. Épp vissza akart jönni hozzám, amikor hirtelen megállt.
- Mi van? - kérdeztem, mire ő hátrálni kezdett és az íróasztalhoz ment. - Sarah! Mi az? Mit látsz?
Meguntam az őrködést, odamentem mellé. Ott volt. Az íróasztalon volt az akta. Összenéztünk. Sarah a körmével nyitotta ki. Olvasni kezdtük. A felénél Sarah átvette az olvasást, én a testet kerestem. Kinyitottam a "fiókot", amibe Carla volt.
Érdekes, az arcán egy apró heg sincs, a teste pedig egy takaróval van lefedve. Meghökkentem. Sarah-ra néztem. Épp a karmolásos részekhez ért. Megállt. Összeszedtem minden bátorságom és lehúztam róla a takarót. Sarah újra olvasni kezdett. A meglepetés csak az volt, hogy az orvos szerint ezeket ember okozta. Mikor Sarah az utolsó mondatokat olvasta, szépen lassan mellém sétált.
Lefagytam. Értetlen arccal álltam és bámultam Carla testét.
Összecsukta a mappát és ő is a testet bámulta.
- Tudod mi a furcsa? - kérdeztem. Nem válaszolt, de tudta, mire gondolok. - A jegyzetben ember által okozott karmolások vannak. Nekem ugyan le van rágva a körmöm, neked viszont hosszú és hidd el, kúrva rossz érzés, ha csak véletlenül belém kapsz, mint a múltkor. De ez... ezt kizárt, hogy ember csinálta volna.
Sarah odaadta a mappát. Kinyitottam és újra átfutottam.
- Várj csak! - mondtam, majd a fiókhoz szaladtam. Kinyitottam és kivettem egy másikat. Ugyan azt az orvost kerestem, aki ezt az ügyet is vizsgálta.
- Meg! Mit csinálsz? - aggódott.
Kezembe akadt egy megfelelő mappa.
- Nézd! - mutattam felé.
- De mit?
- Az aláírást! Mind a kettőt ugyanaz az orvos "kezelte", de nem ugyan az az aláírás.
Sarah is matatni kezdett a fiókban. Kivett egy ugyan ilyen aktát. Az aláírás megegyezett a másik páciens kórlapjával, de különbözött Carlaéval. Egymásra néztünk, majd lépteket hallottunk. Sarah sietve felállt, letakarta a testet és visszatolta, én addig lefotóztam a jegyzeteket. Ezek után visszamentünk az emeletre és megvártuk apát, hogy odaadjuk a sütit.
A bíróságon Sam elmesélte a történetét, megegyezett azzal, amit nekem mondott. Mindenre őszintén válaszolt.
A bíróság szünetet kért. Mire én is kiértem a tárgyaló teremből Collint láttam beszélni Mr. Baker-rel.
Én Sam-hez mentem.
- Beszélhetnénk? - kérdeztem halkan, majd az ügyvédjére néztem. - Négy szem közt.
- Rendben. - nem akarta, de beleegyezett. - De gyorsan! - majd elment.
- Sam! El kell mondanom valamit. Tudod, apa mesélte az egyik vacsoránál, hogy sütit vittünk neki az egyik műtét után.
- Igen....?
- Nos, az csak ürügy volt.
- Mire?
- Sarah-val betörtünk a boncterembe.
- Hogy mit csináltatok? - mondta kicsit hangosan, néhány tekintet ránk szegeződött, mire ő megfordított és levitte a hangerőt. - Te megbolondultál? Mit kerestél te ott? - suttogta.
- Nem fontos. A lényeg az, hogy valaki kicserélte a kórlapot az eredetivel!
- Te ezt honnan tudod?
- Az aláírás nem egyezik a papírokon. Azt írják, hogy a karmolásokat ember okozta, pedig a testen egyértelműen látszik, hogy állati. Az Isten szerelmére! Egy ember hogy képes átkarmolni a tüdőn?
- Ti a testet is megnéztétek? Tudod, hogy ez bűncselekmény?
- Nem mondod? De ha a rendőrség a rossz kórlapot vizsgálta meg, akkor hamisan vádolják Horan-t! Nem érted? Így tisztázhatnánk!
- De te viszont bajba kerülnél!
- Nem, ha... - megláttam anyát. Elindultam felé.
- Ha...?? Megan! Hová mész? - kiabált utánam.
- Anya! Beszélhetnénk?
- Persze, kincsem. Mi a baj?
- Megan, ne! - fogta meg a vállam Sam, de nem érdekelt.
- Szólj, az ügyésznek, hogy hívja be tanúnak Dr. Miller-t!
- Miért? - nézett végig mindkettőnkön anyu.
- Mutassa meg neki, a kórlapot!
- Drágám, ne is haragudj, de elmondanád miért?
- Mert... nem kellene újra igazoltatni, hogy mit állapított meg?
- De, és fogják is.
- Tényleg?
- Persze! Ennek ez a menete. - majd meglátta az ügyvédet és odament hozzá.
- Mégis mi a fenét gondoltál?
- Semmit. - szepegtem. Boldog voltam. Ezt akartam.
A szünet véget ért és visszafáradtunk a terembe.
Felhívták a boncorvost is és a remény a szemebe felragyogott.
Elmondta a saját véleményét, de az ügyésznek, ahogy számítottam, más kórlap volt meg.
Mindenki összezavarodott.
- Maga adta ez a boncjegyzetet a rendőrök kezébe?
- Igen, én voltam. De az nem ezt a megállapítást tartalmazta.
- Akkor, hogy került egy másik a rendőrséghez?
Mindenki egyre gondolt. Valaki kicserélte. A vádat Mr. Baker ellen bizonyíték hiányában ejtették, viszont a rendőrség most már nem csak a gyilkost kereste, hanem körözést adott ki a segítője ellen, aki félrevezette a rendőrséget.
Valamit azt a rendeletet hozta, hogy holnap átvizsgálják a várost, az erdőt és a közeli falvakat a vadállatot keresve.
Az ülés után a lépcsőn egy igen különös beszélgetést folytatott Sam, Collin és Horan. Sajnos fogalmam scis miről volt szó, de egy biztos, mindannyijukat aggasztotta valami. Kérdések tömkelege árasztotta el a fejemet.
Másnap reggel eszembe jutott valami. Valami, ami talán választ adhat egy kérdésemre, de felnyit egy pár újat. Nem bánom, ha ezzel közelebb leszek a megoldáshoz, hát legyen.
- Sam! - futottam le a lépcsőn, majd hirtelen megálltam az ebédlő ajtajánál. - Hol van anya és apa? - természetesen nem ez volt az eredeti kérdésem, de örülök, hogy úgy alakult, hogy ketten voltunk.
- Korán be kellett menniük. De veled beszélnem kell. - látom, ő is nagyon örül, hogy csak ketten eszünk ma reggel. - Elmondanád mi volt az a tegnapi? Megbeszéltük, hogy nem kutakodsz, miért ártottad bele magad mégis az ügybe?
- Nem tudom, Sam. Én csak... csak válaszokat kerestem.
- Válaszokat? Mire?
- Nem is tudom. - nem kérdeztek rá, arra, hogy miért nem hitt az ártatlanságában, bár ez érdekelt a legjobban. Most nem bukhatok el.
- Ezt most... hogy kellene értenem? - zavarában nevetett.
- Nézd, vannak válaszok, amiket magamban tisztáznom kell.
- Mint például....?
- Annyi éven át tartott neked edzést... - mondtam, majd levittem a hangsúlyt. - Tulajdonképpen miben is?
- Amerikai foci.
- Na igen és olyan kedves volt a családunkkal... Mégis miért nem hittél abban, hogy ártatlan?
- Ki mondta, hogy nem hittem?
- Láttam rajtad. Csak a tanúk székében láttam, hogy végre elhiszed, hogy az, persze még mielőtt jött Dr. Miller. Mi változott?
- Nem tudom. Meg. Mi változott?
- Nekem honnan kellene azt tudni? Talán beszéltél vele?
- Nem! Tanú voltam, tilos volt vele beszélnem.
- Akkor Collin?
- Ő hogy jön ide?
- Együtt jártatok edzésre és azóta is a legjobb haverod. Valamit ő is bizonytalannak látszott...
Sóhajtott egyet.
- Igen, beszélt vele, de ...
- De?
- De nem mondott semmi olyat, ami bármit befolyásolna.
- Ezt, hogy érted?
Ekkor megcsörrent az óra, jelezve, hogy indulunk kell a suliba.
Az úton Sam telefonált, ami szerintem direkt volt, hogy ne kelljen folytatnunk a témát. Nagyon eredeti...
A suliban, miközben Sam-re vártam a kocsiban, Collin-t láttam meg. Kiugrottam, bezártam az autót és odarohantam hozzá.
- Collin!
- Nahát, Megan! Mi újság van veled? Tegnap láttalak a bíróságon, csak épp a családoddal voltál és nem akartalak megzavarni.
- Igen, nos... tudod feljöttek bennem a régi emlékek és eszembe jutott, hogy milyen rendes volt mindig Mr. Baker.
- Igen, az volt.
- Milyen sportban is edzett benneteket?
- Baseball. Nagyon jó edző volt.
- Baseball? Szóval innen az ütő. Már el is felejtettem, hogy miért pont egy baseball ütőt adott nekem Sam. - nevettünk. De most, hogy így feljött, honnan szerezte a baseball ütőt?
- Nos, igen. A tesód nagyon jól játszott. Most már inkább gyúrni járunk.
- Ja, hallottam. Na, itt vagy Sam. - mutattam rá, amikor az ajtóhoz ért. - Örülök, hogy beszéltünk.
- Én is, szia.
Integettem, majd visszamentem a kocsihoz. Szerencsére Sam nem látta, hogy Collinnal beszéltem. Egyre jobban megerősödött benne a gyanú, hogy hazudnak nekem, de még fennállt annak a lehetősége, hogy két sportból is edzette őket. Ezért kérdeztem meg apát is este, akinek a válasza a kosárlabda volt, így már biztos lehettem benne, hogy jók a megérzéseim.
Már csak az a kérdés, hogy miért? Sam sosem csapott még be, legalábbis eddig azt hittem. Most viszont elbizonytalanodtam. Miben hazudhatott még?
Addig addig, míg elérkezett 11.-e. A várva várt nap. Ma én sem mentem suliba. Ott akartam lenni.
Az ülés pontban 8-kor kezdődött. Anya és apa mellett ültem a tárgyalóteremben. Sam volt a második tanú, akit felhívtak. Előtte a srác elmondta, hogy ő fuvarozgatta Carla-t mostanában és nem egyszer láttam Horan Baker-t a lány körül. A szemeimet forgatva és értetlenül hallgattam végig a történetét. Ennek semmi értelme. Mit akart volna egy ilyen fiatal lánytól? Aki mellesleg, ha még nem mondtam volna, elég kirívóan öltözködik és viselkedik. A bátyám többek közt ezért és a gonoszsága miatt nem kedvelte. Ám ő tudta, hogy egyszer ez lesz a veszte és Sam ösztönösen mindenkit meg akar védeni. Fogalmam sincs miért, talán mert kicsi volt még, amikor meghalt az anyukája és a balesetnél ő is ott volt. Ha Sam-mel történt valami köztük, akkor az biztos azért volt, mert meglátott Carla-ban valamit. Valamit, ami arra utalt, hogy ő is ember és a lelke mélyén talán nagyon is más. Fogalmam sincs mi történt, de ez nem változtat a véleményemen, ahogy a suli nagy részéén sem. A legtöbben azt gondolják megérdemelte, szerintem pedig senki sem érdemel ilyet. Sőt, ami azt illeti, nincs olyan bűn, aminek elkövetése miatt valaki ezt érdemelné. Bármi is volt ez.
- A tanuk padjára hívom Samuel Harris-t! - kezdte az ügyész.
Ekkor lépett be az ajtón Sam és felült a kijelölt helyre.
- Ne feledje, megígérte, hogy az igazat, csak is a szín tiszta igazat vallja.
- Igen.
Sam Horan szemébe nézett, de nem támadóan, még csak nem is szánakozva. Az üzenete egyértelmű volt: "Ne aggódj! Nem lesz semmi gond!" Ekkor már felcsillant a szemem. Tudtam, hogy most már ő is elhiszi, hogy ártatlan.
Az elmúlt napokban anya cuccai között turkáltam, hogy megtudjam, hogy mi történt azon az éjszakán. Anyu azt is elmondta, amit az ügyészről és a bíróról tudni kell, hogy megnyugtassa a bátyámat. Így nagyjából mindennek tudtam a menetét. Ugyan voltak bizonyítékok Horan-re, de semmi olyan, ami konkrétan kimondja, hogy ő volt. Másra nem illik a bizonyíték, de attól még csinálhatta más. A testen semmi olyat nem találtak, ami rá bizonyítható lett volna. Mintha még sosem látta volna. És ha tényleg egy állat volt? A rétre akartam menni, de egyedül nem tehettem. Jobb ötletem volt. Sarah-val meglátogattuk apát a kórházban, előtte persze sütit sütöttünk, hogy legyen okunk bemenni. Mikor beértünk a pultos nővér közölte velünk, hogy műtétje van és egy ideig még nem lesz vége.
- Mennyi idő?
- Körülbelül egy óra vagy másfél. De ez a minimum.
- Rendben. Megvárjuk.
Leültünk a padra és vártunk egy kicsit, hogy ne legyen gyanús. Majd gondoltam egyet és a sütis dobozzal a kezemben a nővérpulthoz mentem.
- Elnézést. Kiszaladnánk a mosdóba. Elrakná ezt addig nekünk? - kérdeztem kedvesen. Apa révén már ismertek a kórházban, így mindenki kedves volt velem.
- Persze. - vette el mosolyogva a nő és berakta a hűtőbe.
Visszamentem Sarah-hoz és megragadtam a kezét.
- Hová megyünk? - kérdezte. Ő még nem tudott a tervemről.
- WC-re! - kacsintottam rá alig észrevehetően. Még mindig nem tudta ugyan, hogy hová tartunk, de az biztos, hogy nem a mosdóba.
Mikor megláttam az öltözőt behúztam.
- Oké. Nővérnek öltözünk. De miért is?
- Mert segítesz nekem átnézni a boncjegyzetet.
- Te most hülyéskedsz? - egyáltalán nem lepődött meg.
- Nem. Tudni akarom, hogy mit állapítottak meg. Apa szerint több orvos megesküdött rá, hogy állattámadás volt, mégis bevitték Horan Baker-t, mint gyanúsítottat.
- És ehhez nekünk mi közünk van?
- Téged engednek kimenni az utcára? Egyedül!
- Nem.
- De ha lecsuknak egy ártatlan embert és lesz még egy gyilkosság, akkor szerinted mi fog történni? Kimész úgy az utcára, hogy tudod, hogy egy ártatlan ember ül a börtönben és az állat még szabadon él, ki tudja hol?
- Talán. Ez este történt. És én fényes nappal vagyok a városban.
- Az nem számít. Ha egy oroszlán vagy egy farkas szerintem nem zavarja, ha egy kis utcában ketten vannak, világosban.
- És mi a terved, Sherlock? Miután megnéztük mi lesz? Elmondod, hogy engedély nélkül kutattál? Szerinted a rendőrség nem nézte meg a boncolás eredményét?
- De, de valamit biztos nem láttak vagy nem tudom. Jobban bízok az ítéletben, ha magam is látom.
- És ha nem egyezik az ítélet a jegyzettel?
- Odaadom anyának. Ő rendőr.
- De nem gondolod, hogy neki is engedély kell, hogy megnézze?
- Akkor majd kitalálok valamit. Majd névtelenül küldök egy levelet.
- Na jó, menjünk.
A hullaház a kórház alatt volt. Rengeteg ajtó volt odalent és fogalmam sincs melyik kell nekünk. Sarah bátor volt. Emlékszem az egyik nyáron találtunk egy elhagyatott tábort. Én nem mertem odamenni és benézni az ablakon, ő viszont megtette. Lazán. Semmi para nem volt benne. Én csak azután mentem miután elmondta, hogy mi van benne. Most ugyan ez volt a helyzet. Orvos akarok lenni, így nem félek a holttestektől, de lássuk be, elég ijesztő odalent, ketten egy tele halottakkal lévő szobában.
- Szóval? Melyik ajtó az?
Már mondani akartam, hogy nem tudom, amikor megláttam az ajtón a kiírást. Boncterem.
- Az lesz az! - mutattam rá.
Halkan benyitottunk, hátha van odabent valaki. Nem volt. Legalábbis senki, aki élő lenne.
- És most?
- Te őrködj és meg megkeresem az aktát, és Carla-t.
Kihúztam a fiókot, de nem találtam meg, amit kerestem. Egy másikat húztam ki, de ott sem volt.
- Sarah! Azt hiszem eltűnt. Nincs meg az akta. - néztem rá aggódva.
Odaintett az ajtóhoz. Helyet cseréltünk. Már a harmadik fiókot húzta ki, de ő sem találta. Épp vissza akart jönni hozzám, amikor hirtelen megállt.
- Mi van? - kérdeztem, mire ő hátrálni kezdett és az íróasztalhoz ment. - Sarah! Mi az? Mit látsz?
Meguntam az őrködést, odamentem mellé. Ott volt. Az íróasztalon volt az akta. Összenéztünk. Sarah a körmével nyitotta ki. Olvasni kezdtük. A felénél Sarah átvette az olvasást, én a testet kerestem. Kinyitottam a "fiókot", amibe Carla volt.
Érdekes, az arcán egy apró heg sincs, a teste pedig egy takaróval van lefedve. Meghökkentem. Sarah-ra néztem. Épp a karmolásos részekhez ért. Megállt. Összeszedtem minden bátorságom és lehúztam róla a takarót. Sarah újra olvasni kezdett. A meglepetés csak az volt, hogy az orvos szerint ezeket ember okozta. Mikor Sarah az utolsó mondatokat olvasta, szépen lassan mellém sétált.
Lefagytam. Értetlen arccal álltam és bámultam Carla testét.
Összecsukta a mappát és ő is a testet bámulta.
- Tudod mi a furcsa? - kérdeztem. Nem válaszolt, de tudta, mire gondolok. - A jegyzetben ember által okozott karmolások vannak. Nekem ugyan le van rágva a körmöm, neked viszont hosszú és hidd el, kúrva rossz érzés, ha csak véletlenül belém kapsz, mint a múltkor. De ez... ezt kizárt, hogy ember csinálta volna.
Sarah odaadta a mappát. Kinyitottam és újra átfutottam.
- Várj csak! - mondtam, majd a fiókhoz szaladtam. Kinyitottam és kivettem egy másikat. Ugyan azt az orvost kerestem, aki ezt az ügyet is vizsgálta.
- Meg! Mit csinálsz? - aggódott.
Kezembe akadt egy megfelelő mappa.
- Nézd! - mutattam felé.
- De mit?
- Az aláírást! Mind a kettőt ugyanaz az orvos "kezelte", de nem ugyan az az aláírás.
Sarah is matatni kezdett a fiókban. Kivett egy ugyan ilyen aktát. Az aláírás megegyezett a másik páciens kórlapjával, de különbözött Carlaéval. Egymásra néztünk, majd lépteket hallottunk. Sarah sietve felállt, letakarta a testet és visszatolta, én addig lefotóztam a jegyzeteket. Ezek után visszamentünk az emeletre és megvártuk apát, hogy odaadjuk a sütit.
A bíróságon Sam elmesélte a történetét, megegyezett azzal, amit nekem mondott. Mindenre őszintén válaszolt.
A bíróság szünetet kért. Mire én is kiértem a tárgyaló teremből Collint láttam beszélni Mr. Baker-rel.
Én Sam-hez mentem.
- Beszélhetnénk? - kérdeztem halkan, majd az ügyvédjére néztem. - Négy szem közt.
- Rendben. - nem akarta, de beleegyezett. - De gyorsan! - majd elment.
- Sam! El kell mondanom valamit. Tudod, apa mesélte az egyik vacsoránál, hogy sütit vittünk neki az egyik műtét után.
- Igen....?
- Nos, az csak ürügy volt.
- Mire?
- Sarah-val betörtünk a boncterembe.
- Hogy mit csináltatok? - mondta kicsit hangosan, néhány tekintet ránk szegeződött, mire ő megfordított és levitte a hangerőt. - Te megbolondultál? Mit kerestél te ott? - suttogta.
- Nem fontos. A lényeg az, hogy valaki kicserélte a kórlapot az eredetivel!
- Te ezt honnan tudod?
- Az aláírás nem egyezik a papírokon. Azt írják, hogy a karmolásokat ember okozta, pedig a testen egyértelműen látszik, hogy állati. Az Isten szerelmére! Egy ember hogy képes átkarmolni a tüdőn?
- Ti a testet is megnéztétek? Tudod, hogy ez bűncselekmény?
- Nem mondod? De ha a rendőrség a rossz kórlapot vizsgálta meg, akkor hamisan vádolják Horan-t! Nem érted? Így tisztázhatnánk!
- De te viszont bajba kerülnél!
- Nem, ha... - megláttam anyát. Elindultam felé.
- Ha...?? Megan! Hová mész? - kiabált utánam.
- Anya! Beszélhetnénk?
- Persze, kincsem. Mi a baj?
- Megan, ne! - fogta meg a vállam Sam, de nem érdekelt.
- Szólj, az ügyésznek, hogy hívja be tanúnak Dr. Miller-t!
- Miért? - nézett végig mindkettőnkön anyu.
- Mutassa meg neki, a kórlapot!
- Drágám, ne is haragudj, de elmondanád miért?
- Mert... nem kellene újra igazoltatni, hogy mit állapított meg?
- De, és fogják is.
- Tényleg?
- Persze! Ennek ez a menete. - majd meglátta az ügyvédet és odament hozzá.
- Mégis mi a fenét gondoltál?
- Semmit. - szepegtem. Boldog voltam. Ezt akartam.
A szünet véget ért és visszafáradtunk a terembe.
Felhívták a boncorvost is és a remény a szemebe felragyogott.
Elmondta a saját véleményét, de az ügyésznek, ahogy számítottam, más kórlap volt meg.
Mindenki összezavarodott.
- Maga adta ez a boncjegyzetet a rendőrök kezébe?
- Igen, én voltam. De az nem ezt a megállapítást tartalmazta.
- Akkor, hogy került egy másik a rendőrséghez?
Mindenki egyre gondolt. Valaki kicserélte. A vádat Mr. Baker ellen bizonyíték hiányában ejtették, viszont a rendőrség most már nem csak a gyilkost kereste, hanem körözést adott ki a segítője ellen, aki félrevezette a rendőrséget.
Valamit azt a rendeletet hozta, hogy holnap átvizsgálják a várost, az erdőt és a közeli falvakat a vadállatot keresve.
Az ülés után a lépcsőn egy igen különös beszélgetést folytatott Sam, Collin és Horan. Sajnos fogalmam scis miről volt szó, de egy biztos, mindannyijukat aggasztotta valami. Kérdések tömkelege árasztotta el a fejemet.
Másnap reggel eszembe jutott valami. Valami, ami talán választ adhat egy kérdésemre, de felnyit egy pár újat. Nem bánom, ha ezzel közelebb leszek a megoldáshoz, hát legyen.
- Sam! - futottam le a lépcsőn, majd hirtelen megálltam az ebédlő ajtajánál. - Hol van anya és apa? - természetesen nem ez volt az eredeti kérdésem, de örülök, hogy úgy alakult, hogy ketten voltunk.
- Korán be kellett menniük. De veled beszélnem kell. - látom, ő is nagyon örül, hogy csak ketten eszünk ma reggel. - Elmondanád mi volt az a tegnapi? Megbeszéltük, hogy nem kutakodsz, miért ártottad bele magad mégis az ügybe?
- Nem tudom, Sam. Én csak... csak válaszokat kerestem.
- Válaszokat? Mire?
- Nem is tudom. - nem kérdeztek rá, arra, hogy miért nem hitt az ártatlanságában, bár ez érdekelt a legjobban. Most nem bukhatok el.
- Ezt most... hogy kellene értenem? - zavarában nevetett.
- Nézd, vannak válaszok, amiket magamban tisztáznom kell.
- Mint például....?
- Annyi éven át tartott neked edzést... - mondtam, majd levittem a hangsúlyt. - Tulajdonképpen miben is?
- Amerikai foci.
- Na igen és olyan kedves volt a családunkkal... Mégis miért nem hittél abban, hogy ártatlan?
- Ki mondta, hogy nem hittem?
- Láttam rajtad. Csak a tanúk székében láttam, hogy végre elhiszed, hogy az, persze még mielőtt jött Dr. Miller. Mi változott?
- Nem tudom. Meg. Mi változott?
- Nekem honnan kellene azt tudni? Talán beszéltél vele?
- Nem! Tanú voltam, tilos volt vele beszélnem.
- Akkor Collin?
- Ő hogy jön ide?
- Együtt jártatok edzésre és azóta is a legjobb haverod. Valamit ő is bizonytalannak látszott...
Sóhajtott egyet.
- Igen, beszélt vele, de ...
- De?
- De nem mondott semmi olyat, ami bármit befolyásolna.
- Ezt, hogy érted?
Ekkor megcsörrent az óra, jelezve, hogy indulunk kell a suliba.
Az úton Sam telefonált, ami szerintem direkt volt, hogy ne kelljen folytatnunk a témát. Nagyon eredeti...
A suliban, miközben Sam-re vártam a kocsiban, Collin-t láttam meg. Kiugrottam, bezártam az autót és odarohantam hozzá.
- Collin!
- Nahát, Megan! Mi újság van veled? Tegnap láttalak a bíróságon, csak épp a családoddal voltál és nem akartalak megzavarni.
- Igen, nos... tudod feljöttek bennem a régi emlékek és eszembe jutott, hogy milyen rendes volt mindig Mr. Baker.
- Igen, az volt.
- Milyen sportban is edzett benneteket?
- Baseball. Nagyon jó edző volt.
- Baseball? Szóval innen az ütő. Már el is felejtettem, hogy miért pont egy baseball ütőt adott nekem Sam. - nevettünk. De most, hogy így feljött, honnan szerezte a baseball ütőt?
- Nos, igen. A tesód nagyon jól játszott. Most már inkább gyúrni járunk.
- Ja, hallottam. Na, itt vagy Sam. - mutattam rá, amikor az ajtóhoz ért. - Örülök, hogy beszéltünk.
- Én is, szia.
Integettem, majd visszamentem a kocsihoz. Szerencsére Sam nem látta, hogy Collinnal beszéltem. Egyre jobban megerősödött benne a gyanú, hogy hazudnak nekem, de még fennállt annak a lehetősége, hogy két sportból is edzette őket. Ezért kérdeztem meg apát is este, akinek a válasza a kosárlabda volt, így már biztos lehettem benne, hogy jók a megérzéseim.
Már csak az a kérdés, hogy miért? Sam sosem csapott még be, legalábbis eddig azt hittem. Most viszont elbizonytalanodtam. Miben hazudhatott még?
2012. augusztus 14., kedd
4. fejezet
SAJNÁLOM. TUDOM, HOGY KIEMELI, DE NEM TUDOM MIÉRT, ITT A KEZELŐBEN NINCS KIEMELVE. KÉRLEK JELÖLD KI AZ OLVASÁSHOZ!
A családi vacsora viszont tök normális volt. Egészen addig, amíg anya fel nem hozta a beidézés témát. Tudtam, hogy ez erről fog szólni. Ám nagyon meglepődtem, amikor anya közölte, hogy már van egy gyanúsított. És pláne amikor elmondta, hogy ki az.
Horan Baker.
- Horan? - hajoltunk előre egyszerre. Kicsit hangosan voltunk, így az étteremben sokan ránk néztek. A sok tekintet miatt visszahúztuk magunkat és lecsendesedtünk.
A szemeink kikerekedtek, mintha csak tojások lennének. Egymásra néztünk.
- Az lehetetlen! - fordult Sam anyáék felé.
- Miért őt gyanúsítják? - kérdeztem higgadtan.
- Bizonyítékot találtak, hogy már régóta a lány körül tartózkodott. Mintha követte volna.
Sam-ra néztem. Olyan arcot vágott, mintha tudná, hogy Horan okkal volt Carla közelében, de azt is tudja, hogy nem bántotta.
Kiskorom óta ismerem Horan bácsit. Sam-nek és a legjobb haverjának, Collinnak tartott edzéseket. Tulajdonképpen fogalmam sincs, hogy milyen edzés volt, de tudom, hogy mindig kedves volt és hozott nekem nyalókát vagy csokit. Még pár szép csatom is van tőle. Apával is jóban voltak és Sam is nagyon szerette. Mindig barátságos volt velünk. Talán azért, hogyha valami ilyesmi történik, ne legyen gyanúsított? Sosem tudnám róla elképzelni, hogy ártott valakinek.
- Nem lehet, hogy csak véletlen? - kérdeztem szepegve.
- Véletlenek nincsenek. - mondta anya, majd beleharapott a felszelet bárányszeletbe.
- Mi van ha mégis? - suttogtam magam elé. Senki sem hallotta, de Sam rám nézett. Mintha ő igen. Dhogy is, ez képtelenség.
Aggódó volt a tekintete. Én is aggódtam Horan miatt. Mi lesz ha lecsukják?
Másnap reggel a rádióra keltem. A múltkori "szívroham" miatt nem kockáztattam meg újra. Úgy döntöttem ez sokkal gyengédebb az idegeimnek és ráadásul jó kedvel is ébredek.
Felöltöztem és táncoltam fogmosás közben. Majd eszembe jutott, hogy ma randizok a leghelyesebb sráccal a suliban, aki mellesleg tök jó fej. Az ágyamba dőltem és izgatottan a párnámba sikítottam. Majd feleszméltem. Mit veszek fel? A szekrénybe néztem és válogatni kezdtem.
- Hmm... talán ez jó lesz. - vettem ki egy pólót és egy nadrágot. Az ágyamra tettem és felkaptam a táskámat a székről.
Lefutottam a lépcsőn. Mikor az ebédlőbe értem, láttam, hogy senki sincs az asztalnál. Ami már csak azért szívás, mert vagy elkések a suliból... vagy itt hagytak és sétálnom kell. A séta nem is lenne szívás, sőt most különösen örülnék neki, hiszem olyan szép idő van, de... NEM HORAN még szabadlábon van. Biztos vagyok benne, hogy nem ő az. Épp visszaindultam volna, hogy felmenjek és megnézzem, hogy Sam elaludt-e, amikor dudálást hallok. Megállok és visszalépek. Kinézek az ablakon. Apa ül kint a kocsiban. Az ablakhoz megyek és kinyitom.
- Apa! Hol van Sam?
- Egy ügyvéddel beszél, ma én viszlek suliba. Gyere, szállj be! Ettél már?
- Nem, de nem vagyok éhes.
- Vegyél egy almát az asztalról és tedd el. Majd a suliban megeszed.
- Oké. - becsuktam az ablakot, elvettem az almát az asztalról és bezártam az ajtót, majd beültek a kocsiba.
Út közben a rádiót hallgattuk. A hírek mentek. Elmondták, hogy van egy gyanúsított a meggyilkolt lány ügyében.
Mérgesen kikapcsoltam a rádiót.
- Apa, ugye te nem gondolod, hogy Mr. Baker a tettes?
- Kincsem, én nem tudhatom.
- Szóval, te is úgy gondolod, hogy ő tette?
- Nem tudom. Remélem, hogy nem.
Reméli???
Értetlenül hátradőltem az ülésben. Mi az, hogy reméli???
Mikor megérkeztünk, kiszálltam. Mintha semmi sem történt volna. Apa leeresztette az ablakot és én odahajoltam.
- Köszi, hogy elhoztál.
- Szóra sem érdemes. De kicsim! Ne stresszeld magad emiatt. Minden rendben lesz, minden megoldódik.
Mosolyogva bólogattam. Viszont mikor megfordultam, az állmosoly lekerült az arcomról. Fel sem foghattam, miért gondolja ezt? Vagy inkább, hogy miért nem gondol egyáltalán semmit az ügyről?!
Ez nem normális! Mindenki erről beszél! Mindenki aggódik és fél. Mindenki gondol valamit erről a gyilkosságról!
Kat-tel futottam össze a szünetben. Elmeséltem neki, hogy mi újság volt apával.
- És mi a helyzet a randival? Izgulsz?
Tegnap este, mielőtt elindultunk volna vacsorázni felhívtam és elmondtam neki, hogy Nick randira hívott.
- Kicsit ideges vagyok. De tekintve, hogy nem most először vagyunk együtt, nem lesz semmi gond.
- Hát, igen. Egyszer voltatok már röpizni, de akkor mások is ott voltak, és nem is beszéltetek annyit...
- Hát... akkor ugyan nem, de ...
- De???
- Órán igen.
- Ti leveleztek?
- Néha. De mivel a labortársam tudunk suttogni is.
- Ti labortársak vagytok? - a szekrényemhez értünk. Kat nekitámaszkodott én pedig kinyitottam az enyémet, az angol könyveimet bepakoltam és a törit vettem ki.
- Ühüm. - bólintottam. - Nem mondtam még?
- Nem, ezt elhallgattad.
- Biztos elfelejtettem.
- Ahha... biztos... Mibe mész?
- Ruhába. - csuktam be a szekrényt és a terem felé tartottunk.
- Még jó.
Elnevettem magam. Talán fontosabb volt neki a randi, mint nekem. Hirtelen Nick tűnt fel előttem. Elment mellettem, de végig tartotta a szemkontaktust és mosolygott. Én ugyan ezt tettem. Mikor már mögöttem volt, éreztem a nyakamon a tekintetét. Féloldalasan hátrafordítottam a fejem és mosolyogtam.
- Talán igazad van. - fordultam vissza Kat felé. A terem előtt megálltunk. - Ez a randi fontos. Már egy ideje nem voltam komoly randin. És lehet, hogy azt mondtam, hogy nem akarok pasit, de talán ma megváltozik ez a véleményem.
- Ha mégsem, akkor légyszi én hagy kapjam meg.
Nevetve ránéztem és kicsit meglöktem a vállát.
- Héé! - mondtam, majd bementem a terembe.
- Mi van? - nevetett és utánam jött. Elém ült le.
A tanár pont 2 másodperccel utánunk jött be és elkezdte az órát.
Alig vártam, hogy vége legyen a sulinak. Negyedik óra után megláttam Sam-et a folyosón.
Oda akartam menni, de Collin beelőzött. Lehúzódtam és tudom, nem szép dolog, de hallgatózni kezdtem.
- Horan-t gyanúsítják?
- Jah.
- És ő tette? - kérdezte Collin.
- Nem tudom. - Hihetetlen, hogy akik a legjobban ismerik, azok nem hisznek az ártatlanságában. Apa, Nick és úgy tűnik Collin se tudja, hogy mit gondoljon. Nem értem. Mit tudnak, amit én nem?
- Beszéltél vele?
- Nem tehetem. Tanú vagyok, ő meg gyanúsított.
- És én? Én beszélhetek vele? - Sam felkapta a fejét Collin kérdésére.
- Eszedbe se jusson odamenni! Komolyan mondom, Collin! - csapta be a szekrényajtaját.
- Te nem érted? - kapta el a karját a bátyámnak és magához húzta. Közel voltak egymáshoz és suttogott. Nem érettem, nem hallottam.
Hirtelen két kezet éreztem a hátamon, amire rögtön megfordultam.
- Te mit csinálsz? - Nick volt mögöttem.
A szívemhez kaptam.
- Megijesztettél. - mosolyogtam.
- Bocsi, nem akartam.
- Dehogynem.
- Na jó, talán. - feltette a sármos mosolyát. - De mit csinálsz itt? Hallgatózol?
- Én? Dehogy, csak figyelek valakit.
- Kit? - lemosódott a vigyor a képéről és egy féltékeny férfi arc váltotta fel azt.
- Jaj, nem. Nem úgy. - hadonásztam a kezemmel, szerencsére érette és normális lett az arckifejezése. - Csak... látod, azt a srácot?
Mögém hajol, mintha ő is kémesdit játszana, csak a feje látszott ki, az én fejem felett.
- Mi van vele? - nézett rám.
- Ő a bátyám.
- Sam, igaz?
- Igen. Honnan...?
- Te mondtad. Amikor röpiztünk.
- Tényleg. Bocsi, kicsit összezavarodtam.
- De... miért figyeled a bátyádat?
- Mert... - na vajon miért? - mert szerintem meleg.
- Tényleg? - nézett rám mosolyogva, látszott rajta, hogy komolyan meglepődött, de mégsem hiszi el.
- Nem. Csak vicceltem. - kerülni akartam a témát, így a nevetés után megkérdeztem: - Amúgy, hová megyünk ma?
- Meglepetés.
Összenéztünk és mindketten egymás szemeibe meredtünk. Az ajkam és a szemem között ingázott a szeme, de mielőtt közelebb hajolt volna, megszólalt a csengő.
- Akkor, találkozunk suli után. - mondta és elment.
- Szia. - intettem és én is indulni kezdtem.
Suli után az autóhoz rohantam. Sam előre kinyitotta nekem és mögöttem ballagott.
- Menjünk, menjünk, menjünk! - pattogtam.
- Mi ez a nagy sietség? - szállt be mellém.
- Izé... hát... nekem... randim lesz. - néztem rá komolyan.
- Egy randi? Kivel?
- Nick Brown-nal.
- Nickkel?
- Miért? Ismered?
Bólogatott.
- Jó srác. Mellette biztonságban leszel. - beindította a kocsit, majd eszébe jutott valami, mert komolyan nézett rám. - De semmi... semmi s...
- Óh, nem! Sam! - vágtam a szavába. - Ki se mond! - taszítottam a kezemmel, majd lenyugodtam. - Csak... indulj!
- Rendben. - bólogatott és mély levegőt vett. - Rendben.
Otthon felrohantam a szobámba és a zuhany alá vetettem magam. Beszárítottam a hajam és felkaptam a kikészített ruhámat. Egy kis parfümöt raktam fel és szolid sminket, nem vittek egyiket sem túlzásba. 1 óra alatt el is készültem. Amikor meghallottam, hogy csengetnek leordítottam.- Sam! Kinyitnád?
- Persze. - nyögött fel és az ajtóhoz ment.
- Szia, Nick!
- Hello, Sam!
- Mi újság? - a levegőbe szippantott egyet - Jó illatod van.
Felkaptam a táskámat és rohantam lefelé a lépcsőn.
- Szia, Nick. - mondtam a lépcső végéről. Futottam. Egy puszit nyomtam Sam arcára és annyit mondtam: - 9-re itthon vagyok.
- Rendben. - elindultunk kifelé az ajtón, mikor a járda felénél Sam ránk kiáltott - Nick! - összenéztek - Vigyázz a kishúgomra! - mondta aggódva.
A fiú bólintott és beinvitált a kocsijába. Fekete Porsche volt.
- Szép kocsi. - mondtam, miközben kinyitotta nekem az ajtót.
- Köszi. Szülinapomra kaptam.
- Kedves szüleid vannak.
- Igen, kárpótlás a szülőség hiánya miatt.
- Óh, sajnálom.
- Semmi gond. Megvagyok.
- És egyedül költöztél ide?
- Nem, volt itt néhány ismerősöm. Ők segítettek és a ház kiválasztásánál a szüleim is segítettek.
- Most már elárulod hová megyünk?
- Nem.
- Hé!
- Majd megtudod.
Nem sokáig mentünk. Az út mindössze fél óra volt. Egy kis tónál állt meg. Volt mellette egy ösvény.
- Tudsz lovagolni? - kérdezte.
- Tessék? - néztem fel a körültekintésből.
Kérdően nézett rám.
- Óh, igen, persze, tudok.
- Akkor jó. - mosolygott és kinyitotta a csomagtartót. Egy kosarat és egy plédet vett ki. - Mehetünk?
- Ahha. Segítsek valamit?
- Nem kell. Csak gyere. Megfogta a kezem és elindultunk az ösvényen. A végén két ló várt minket. Az út szép volt, kíváncsi voltam mit tartogat még. Felpakolta a lovakra a cuccokat és segített felszállni. Végig a part szélén mentünk. Gyönyörű volt. A part az ösvény után homokos volt. Míg nem értünk el a célállomásig beszélgettünk és nevettünk. Kis kori történetektől kezdve, cikis helyzeteken át mindenről szó esett. Alig 15 perc után egy mezőre érkeztünk. Tele volt sárga virágokkal. Mögötte erdő volt, előtte pedig a tó. Olyan volt, mint egy kis völgy. A parton Nick leterítette a plédet, míg én a tájban gyönyörködtem. A kosárból ínycsiklandó ételek kerültek elő.
- Remélem éhes vagy.
- Ezt mind te csináltad?
- Bizony. Kóstold meg. Ne ítéld meg a kinézete alapján.
- Rendben. - izgatottan ültem le vele szembe a plédre, ő a falatot a számba nyújtotta. - Hm... ez... nem is olyan rossz.
Ő is bekapott egyet. Majd köhögve kiköpte.
- Viccelsz? Ez szörnyű! Hogy bírtad lenyelni?
- Annyira nem rossz.
- Szerintem igen. - nevetett.
- Na jó, talán igazad van.
- Kóstold meg ezt! Ez a specialitásom, sosem rontottam még el!
Újra felém nyújtotta. Jól megrágtam. Nagyon finom volt, de...
- Egy kicsit túlsóztad, de ezt leszámítva ez tényleg nagyon jó.
- Igen? Bocs, én sósan szeretem és nálunk a család mindent úgy eszik. Bocsi, tényleg, teljesen elfelejtettem...
- Semmi baj, ne mentegetőzz. Tényleg nagyon finom. Add ide, hogy egyek még belőle!
- Tessék. Úgy egyél, hogy desszert is van.
- Hmm... süti.
A végén, miután jóllaktunk és teleittuk magunkat, észrevettük, hogy a másik kólának lejárt a szavatossági ideje. Szerencsére mi azt ittuk meg, amelyiknek még nem. A másikkal mi lett? Háááát... Csata lett belőle. Nick elvette, miután én felráztam és felbontotta, mondanom sem kell, mi történt. Röhögőgörcsöt kaptam, mire ő rám kezdte önteni azt, ami benne maradt. Egymástól akartuk elvenni, de még kólásabbak lettünk. A virágok között futkostunk és egymás kergettünk. Nick-nek végül sikerült is elkapnia, de a lába vaahogy összeakadt és elestünk. Ráestem.
- Jól vagy? - kérdeztem nevetve.
- Túlélem.
- Akkor jó. - mondtam és a maradék kólát ráöntöttem. Körülbelül másfél deci volt még benne.
- Ez nem fair!
- Tudom. - nevettem.
Ő megragadta a felkaromat és megcserélte a helyzetünket. Megfogta az üveget és rám szegezte. Már csak egy csepp volt benne, az arcomra cseppent, egyenesen a szám bal sarka felé.
- Ez mi volt? - nevettem a próbálkozásán.
- Nem tudom. - már ő is szakadt a röhögéstől.
Majd lecsendesültünk. Ő közelebb hajol hozzám. Becsuktam a szemem. Egyre közelebb volt a szája. Éreztem, hogy megcsókol. Ezúttal nem vad és szenvedélyes volt, hanem romantikus.
Hosszan tartott és isteni volt.
Ezután felsegített és lassan hazaindultunk. Még nyaltunk egy fagyit és sétáltunk a folyóparton a városban. Majd hazavitt.
- Jól szórakoztam ma. - mondtam a kezét fogva a lépcső első fokán állva.
- Én is. Remélem, megismételjük.
- Én is.
Megcsókoltam.
- Jó Éjt!
- Neked is. Szép álmokat!
- Neked is. Vigyázz magadra!
Bementem és az ajtóhoz dőltem.
- Hát ez ... állati volt. - suttogtam magam elé. A szám fülig ért. De fáradt voltam. Bezártam az ajtót és a szobámba indultam.
Fent valaki kaviccsal dobta meg az ablakom. Ki lehet az? Ugyan az, mint a suliban? A szívem hevesen vert, de most nem a boldogságtól, hanem a félelemtől. Odarohantam és kinéztem. Megnyugodtam. Nick volt az.
Kinyitottam az ablakot.
- Mit csinálsz még itt? - mondtam halkan, de csak annyira, hogy azért ő is hallja.
- Csak kérdezni akartam valamit! - ordította izgatottan.
- Shhhh! Halkabban.
- Bocsánat. - mondta ugyan olyan hangosan. - Huppsz! - ezt már halkabban.
Nevettem.
- Mit szeretnél kérdezni?
- Megan Amanda Thompson! Lennél a barátnőm?
Még jobban szakadtam.
- Igen! Igen! Igen! - mondtam lassan egymás után, de egyre lelkesebben.
- Megtisztelsz. - pukedlizett.
Ezt most nem csináltja komolyan, ugye? Integetett és elment. Becsuktam az ablakot és az ágyamra dőltem.
- Őrült! Ez a srác... őrült! - suttogtam magam elé, majd leültem az ágyra, az ablakra néztem vissza. - De ez tetszik.
A családi vacsora viszont tök normális volt. Egészen addig, amíg anya fel nem hozta a beidézés témát. Tudtam, hogy ez erről fog szólni. Ám nagyon meglepődtem, amikor anya közölte, hogy már van egy gyanúsított. És pláne amikor elmondta, hogy ki az.
Horan Baker.
- Horan? - hajoltunk előre egyszerre. Kicsit hangosan voltunk, így az étteremben sokan ránk néztek. A sok tekintet miatt visszahúztuk magunkat és lecsendesedtünk.
A szemeink kikerekedtek, mintha csak tojások lennének. Egymásra néztünk.
- Az lehetetlen! - fordult Sam anyáék felé.
- Miért őt gyanúsítják? - kérdeztem higgadtan.
- Bizonyítékot találtak, hogy már régóta a lány körül tartózkodott. Mintha követte volna.
Sam-ra néztem. Olyan arcot vágott, mintha tudná, hogy Horan okkal volt Carla közelében, de azt is tudja, hogy nem bántotta.
Kiskorom óta ismerem Horan bácsit. Sam-nek és a legjobb haverjának, Collinnak tartott edzéseket. Tulajdonképpen fogalmam sincs, hogy milyen edzés volt, de tudom, hogy mindig kedves volt és hozott nekem nyalókát vagy csokit. Még pár szép csatom is van tőle. Apával is jóban voltak és Sam is nagyon szerette. Mindig barátságos volt velünk. Talán azért, hogyha valami ilyesmi történik, ne legyen gyanúsított? Sosem tudnám róla elképzelni, hogy ártott valakinek.
- Nem lehet, hogy csak véletlen? - kérdeztem szepegve.
- Véletlenek nincsenek. - mondta anya, majd beleharapott a felszelet bárányszeletbe.
- Mi van ha mégis? - suttogtam magam elé. Senki sem hallotta, de Sam rám nézett. Mintha ő igen. Dhogy is, ez képtelenség.
Aggódó volt a tekintete. Én is aggódtam Horan miatt. Mi lesz ha lecsukják?
Másnap reggel a rádióra keltem. A múltkori "szívroham" miatt nem kockáztattam meg újra. Úgy döntöttem ez sokkal gyengédebb az idegeimnek és ráadásul jó kedvel is ébredek.
Felöltöztem és táncoltam fogmosás közben. Majd eszembe jutott, hogy ma randizok a leghelyesebb sráccal a suliban, aki mellesleg tök jó fej. Az ágyamba dőltem és izgatottan a párnámba sikítottam. Majd feleszméltem. Mit veszek fel? A szekrénybe néztem és válogatni kezdtem.
- Hmm... talán ez jó lesz. - vettem ki egy pólót és egy nadrágot. Az ágyamra tettem és felkaptam a táskámat a székről.
Lefutottam a lépcsőn. Mikor az ebédlőbe értem, láttam, hogy senki sincs az asztalnál. Ami már csak azért szívás, mert vagy elkések a suliból... vagy itt hagytak és sétálnom kell. A séta nem is lenne szívás, sőt most különösen örülnék neki, hiszem olyan szép idő van, de... NEM HORAN még szabadlábon van. Biztos vagyok benne, hogy nem ő az. Épp visszaindultam volna, hogy felmenjek és megnézzem, hogy Sam elaludt-e, amikor dudálást hallok. Megállok és visszalépek. Kinézek az ablakon. Apa ül kint a kocsiban. Az ablakhoz megyek és kinyitom.
- Apa! Hol van Sam?
- Egy ügyvéddel beszél, ma én viszlek suliba. Gyere, szállj be! Ettél már?
- Nem, de nem vagyok éhes.
- Vegyél egy almát az asztalról és tedd el. Majd a suliban megeszed.
- Oké. - becsuktam az ablakot, elvettem az almát az asztalról és bezártam az ajtót, majd beültek a kocsiba.
Út közben a rádiót hallgattuk. A hírek mentek. Elmondták, hogy van egy gyanúsított a meggyilkolt lány ügyében.
Mérgesen kikapcsoltam a rádiót.
- Apa, ugye te nem gondolod, hogy Mr. Baker a tettes?
- Kincsem, én nem tudhatom.
- Szóval, te is úgy gondolod, hogy ő tette?
- Nem tudom. Remélem, hogy nem.
Reméli???
Értetlenül hátradőltem az ülésben. Mi az, hogy reméli???
Mikor megérkeztünk, kiszálltam. Mintha semmi sem történt volna. Apa leeresztette az ablakot és én odahajoltam.
- Köszi, hogy elhoztál.
- Szóra sem érdemes. De kicsim! Ne stresszeld magad emiatt. Minden rendben lesz, minden megoldódik.
Mosolyogva bólogattam. Viszont mikor megfordultam, az állmosoly lekerült az arcomról. Fel sem foghattam, miért gondolja ezt? Vagy inkább, hogy miért nem gondol egyáltalán semmit az ügyről?!
Ez nem normális! Mindenki erről beszél! Mindenki aggódik és fél. Mindenki gondol valamit erről a gyilkosságról!
Kat-tel futottam össze a szünetben. Elmeséltem neki, hogy mi újság volt apával.
- És mi a helyzet a randival? Izgulsz?
Tegnap este, mielőtt elindultunk volna vacsorázni felhívtam és elmondtam neki, hogy Nick randira hívott.
- Kicsit ideges vagyok. De tekintve, hogy nem most először vagyunk együtt, nem lesz semmi gond.
- Hát, igen. Egyszer voltatok már röpizni, de akkor mások is ott voltak, és nem is beszéltetek annyit...
- Hát... akkor ugyan nem, de ...
- De???
- Órán igen.
- Ti leveleztek?
- Néha. De mivel a labortársam tudunk suttogni is.
- Ti labortársak vagytok? - a szekrényemhez értünk. Kat nekitámaszkodott én pedig kinyitottam az enyémet, az angol könyveimet bepakoltam és a törit vettem ki.
- Ühüm. - bólintottam. - Nem mondtam még?
- Nem, ezt elhallgattad.
- Biztos elfelejtettem.
- Ahha... biztos... Mibe mész?
- Ruhába. - csuktam be a szekrényt és a terem felé tartottunk.
- Még jó.
Elnevettem magam. Talán fontosabb volt neki a randi, mint nekem. Hirtelen Nick tűnt fel előttem. Elment mellettem, de végig tartotta a szemkontaktust és mosolygott. Én ugyan ezt tettem. Mikor már mögöttem volt, éreztem a nyakamon a tekintetét. Féloldalasan hátrafordítottam a fejem és mosolyogtam.
- Talán igazad van. - fordultam vissza Kat felé. A terem előtt megálltunk. - Ez a randi fontos. Már egy ideje nem voltam komoly randin. És lehet, hogy azt mondtam, hogy nem akarok pasit, de talán ma megváltozik ez a véleményem.
- Ha mégsem, akkor légyszi én hagy kapjam meg.
Nevetve ránéztem és kicsit meglöktem a vállát.
- Héé! - mondtam, majd bementem a terembe.
- Mi van? - nevetett és utánam jött. Elém ült le.
A tanár pont 2 másodperccel utánunk jött be és elkezdte az órát.
Alig vártam, hogy vége legyen a sulinak. Negyedik óra után megláttam Sam-et a folyosón.
Oda akartam menni, de Collin beelőzött. Lehúzódtam és tudom, nem szép dolog, de hallgatózni kezdtem.
- Horan-t gyanúsítják?
- Jah.
- És ő tette? - kérdezte Collin.
- Nem tudom. - Hihetetlen, hogy akik a legjobban ismerik, azok nem hisznek az ártatlanságában. Apa, Nick és úgy tűnik Collin se tudja, hogy mit gondoljon. Nem értem. Mit tudnak, amit én nem?
- Beszéltél vele?
- Nem tehetem. Tanú vagyok, ő meg gyanúsított.
- És én? Én beszélhetek vele? - Sam felkapta a fejét Collin kérdésére.
- Eszedbe se jusson odamenni! Komolyan mondom, Collin! - csapta be a szekrényajtaját.
- Te nem érted? - kapta el a karját a bátyámnak és magához húzta. Közel voltak egymáshoz és suttogott. Nem érettem, nem hallottam.
Hirtelen két kezet éreztem a hátamon, amire rögtön megfordultam.
- Te mit csinálsz? - Nick volt mögöttem.
A szívemhez kaptam.
- Megijesztettél. - mosolyogtam.
- Bocsi, nem akartam.
- Dehogynem.
- Na jó, talán. - feltette a sármos mosolyát. - De mit csinálsz itt? Hallgatózol?
- Én? Dehogy, csak figyelek valakit.
- Kit? - lemosódott a vigyor a képéről és egy féltékeny férfi arc váltotta fel azt.
- Jaj, nem. Nem úgy. - hadonásztam a kezemmel, szerencsére érette és normális lett az arckifejezése. - Csak... látod, azt a srácot?
Mögém hajol, mintha ő is kémesdit játszana, csak a feje látszott ki, az én fejem felett.
- Mi van vele? - nézett rám.
- Ő a bátyám.
- Sam, igaz?
- Igen. Honnan...?
- Te mondtad. Amikor röpiztünk.
- Tényleg. Bocsi, kicsit összezavarodtam.
- De... miért figyeled a bátyádat?
- Mert... - na vajon miért? - mert szerintem meleg.
- Tényleg? - nézett rám mosolyogva, látszott rajta, hogy komolyan meglepődött, de mégsem hiszi el.
- Nem. Csak vicceltem. - kerülni akartam a témát, így a nevetés után megkérdeztem: - Amúgy, hová megyünk ma?
- Meglepetés.
Összenéztünk és mindketten egymás szemeibe meredtünk. Az ajkam és a szemem között ingázott a szeme, de mielőtt közelebb hajolt volna, megszólalt a csengő.
- Akkor, találkozunk suli után. - mondta és elment.
- Szia. - intettem és én is indulni kezdtem.
Suli után az autóhoz rohantam. Sam előre kinyitotta nekem és mögöttem ballagott.
- Menjünk, menjünk, menjünk! - pattogtam.
- Mi ez a nagy sietség? - szállt be mellém.
- Izé... hát... nekem... randim lesz. - néztem rá komolyan.
- Egy randi? Kivel?
- Nick Brown-nal.
- Nickkel?
- Miért? Ismered?
Bólogatott.
- Jó srác. Mellette biztonságban leszel. - beindította a kocsit, majd eszébe jutott valami, mert komolyan nézett rám. - De semmi... semmi s...
- Óh, nem! Sam! - vágtam a szavába. - Ki se mond! - taszítottam a kezemmel, majd lenyugodtam. - Csak... indulj!
- Rendben. - bólogatott és mély levegőt vett. - Rendben.
Otthon felrohantam a szobámba és a zuhany alá vetettem magam. Beszárítottam a hajam és felkaptam a kikészített ruhámat. Egy kis parfümöt raktam fel és szolid sminket, nem vittek egyiket sem túlzásba. 1 óra alatt el is készültem. Amikor meghallottam, hogy csengetnek leordítottam.- Sam! Kinyitnád?
- Persze. - nyögött fel és az ajtóhoz ment.
- Szia, Nick!
- Hello, Sam!
- Mi újság? - a levegőbe szippantott egyet - Jó illatod van.
Felkaptam a táskámat és rohantam lefelé a lépcsőn.
- Szia, Nick. - mondtam a lépcső végéről. Futottam. Egy puszit nyomtam Sam arcára és annyit mondtam: - 9-re itthon vagyok.
- Rendben. - elindultunk kifelé az ajtón, mikor a járda felénél Sam ránk kiáltott - Nick! - összenéztek - Vigyázz a kishúgomra! - mondta aggódva.
A fiú bólintott és beinvitált a kocsijába. Fekete Porsche volt.
- Szép kocsi. - mondtam, miközben kinyitotta nekem az ajtót.
- Köszi. Szülinapomra kaptam.
- Kedves szüleid vannak.
- Igen, kárpótlás a szülőség hiánya miatt.
- Óh, sajnálom.
- Semmi gond. Megvagyok.
- És egyedül költöztél ide?
- Nem, volt itt néhány ismerősöm. Ők segítettek és a ház kiválasztásánál a szüleim is segítettek.
- Most már elárulod hová megyünk?
- Nem.
- Hé!
- Majd megtudod.
Nem sokáig mentünk. Az út mindössze fél óra volt. Egy kis tónál állt meg. Volt mellette egy ösvény.
- Tudsz lovagolni? - kérdezte.
- Tessék? - néztem fel a körültekintésből.
Kérdően nézett rám.
- Óh, igen, persze, tudok.
- Akkor jó. - mosolygott és kinyitotta a csomagtartót. Egy kosarat és egy plédet vett ki. - Mehetünk?
- Ahha. Segítsek valamit?
- Nem kell. Csak gyere. Megfogta a kezem és elindultunk az ösvényen. A végén két ló várt minket. Az út szép volt, kíváncsi voltam mit tartogat még. Felpakolta a lovakra a cuccokat és segített felszállni. Végig a part szélén mentünk. Gyönyörű volt. A part az ösvény után homokos volt. Míg nem értünk el a célállomásig beszélgettünk és nevettünk. Kis kori történetektől kezdve, cikis helyzeteken át mindenről szó esett. Alig 15 perc után egy mezőre érkeztünk. Tele volt sárga virágokkal. Mögötte erdő volt, előtte pedig a tó. Olyan volt, mint egy kis völgy. A parton Nick leterítette a plédet, míg én a tájban gyönyörködtem. A kosárból ínycsiklandó ételek kerültek elő.
- Remélem éhes vagy.
- Ezt mind te csináltad?
- Bizony. Kóstold meg. Ne ítéld meg a kinézete alapján.
- Rendben. - izgatottan ültem le vele szembe a plédre, ő a falatot a számba nyújtotta. - Hm... ez... nem is olyan rossz.
Ő is bekapott egyet. Majd köhögve kiköpte.
- Viccelsz? Ez szörnyű! Hogy bírtad lenyelni?
- Annyira nem rossz.
- Szerintem igen. - nevetett.
- Na jó, talán igazad van.
- Kóstold meg ezt! Ez a specialitásom, sosem rontottam még el!
Újra felém nyújtotta. Jól megrágtam. Nagyon finom volt, de...
- Egy kicsit túlsóztad, de ezt leszámítva ez tényleg nagyon jó.
- Igen? Bocs, én sósan szeretem és nálunk a család mindent úgy eszik. Bocsi, tényleg, teljesen elfelejtettem...
- Semmi baj, ne mentegetőzz. Tényleg nagyon finom. Add ide, hogy egyek még belőle!
- Tessék. Úgy egyél, hogy desszert is van.
- Hmm... süti.
A végén, miután jóllaktunk és teleittuk magunkat, észrevettük, hogy a másik kólának lejárt a szavatossági ideje. Szerencsére mi azt ittuk meg, amelyiknek még nem. A másikkal mi lett? Háááát... Csata lett belőle. Nick elvette, miután én felráztam és felbontotta, mondanom sem kell, mi történt. Röhögőgörcsöt kaptam, mire ő rám kezdte önteni azt, ami benne maradt. Egymástól akartuk elvenni, de még kólásabbak lettünk. A virágok között futkostunk és egymás kergettünk. Nick-nek végül sikerült is elkapnia, de a lába vaahogy összeakadt és elestünk. Ráestem.
- Jól vagy? - kérdeztem nevetve.
- Túlélem.
- Akkor jó. - mondtam és a maradék kólát ráöntöttem. Körülbelül másfél deci volt még benne.
- Ez nem fair!
- Tudom. - nevettem.
Ő megragadta a felkaromat és megcserélte a helyzetünket. Megfogta az üveget és rám szegezte. Már csak egy csepp volt benne, az arcomra cseppent, egyenesen a szám bal sarka felé.
- Ez mi volt? - nevettem a próbálkozásán.
- Nem tudom. - már ő is szakadt a röhögéstől.
Majd lecsendesültünk. Ő közelebb hajol hozzám. Becsuktam a szemem. Egyre közelebb volt a szája. Éreztem, hogy megcsókol. Ezúttal nem vad és szenvedélyes volt, hanem romantikus.
Hosszan tartott és isteni volt.
Ezután felsegített és lassan hazaindultunk. Még nyaltunk egy fagyit és sétáltunk a folyóparton a városban. Majd hazavitt.
- Jól szórakoztam ma. - mondtam a kezét fogva a lépcső első fokán állva.
- Én is. Remélem, megismételjük.
- Én is.
Megcsókoltam.
- Jó Éjt!
- Neked is. Szép álmokat!
- Neked is. Vigyázz magadra!
Bementem és az ajtóhoz dőltem.
- Hát ez ... állati volt. - suttogtam magam elé. A szám fülig ért. De fáradt voltam. Bezártam az ajtót és a szobámba indultam.
Fent valaki kaviccsal dobta meg az ablakom. Ki lehet az? Ugyan az, mint a suliban? A szívem hevesen vert, de most nem a boldogságtól, hanem a félelemtől. Odarohantam és kinéztem. Megnyugodtam. Nick volt az.
Kinyitottam az ablakot.
- Mit csinálsz még itt? - mondtam halkan, de csak annyira, hogy azért ő is hallja.
- Csak kérdezni akartam valamit! - ordította izgatottan.
- Shhhh! Halkabban.
- Bocsánat. - mondta ugyan olyan hangosan. - Huppsz! - ezt már halkabban.
Nevettem.
- Mit szeretnél kérdezni?
- Megan Amanda Thompson! Lennél a barátnőm?
Még jobban szakadtam.
- Igen! Igen! Igen! - mondtam lassan egymás után, de egyre lelkesebben.
- Megtisztelsz. - pukedlizett.
Ezt most nem csináltja komolyan, ugye? Integetett és elment. Becsuktam az ablakot és az ágyamra dőltem.
- Őrült! Ez a srác... őrült! - suttogtam magam elé, majd leültem az ágyra, az ablakra néztem vissza. - De ez tetszik.
2012. augusztus 13., hétfő
3. fejezet
Éreztem az izmos testét. Átkaroltam a nyakát, ő pedig felemelt. A két lábamat a dereka köré fogtam. Jobb kezemet pedig az arcára húztam. Éreztem a szíve dobbanását. Hevesen vert, majd elengedte a lábam és a talpam ismét a földön volt. A csókja az egyre hevesebbről kezdett lenyugodni. Szépen lassan váltak el az ajkaink. A szeme színe ebből a szögből volt a legszebb. A homlokunk összeért.
- Megan! - nagyot nyelt.
- Igen? - lihegtem finoman.
Újra a szemembe nézett és komoly arccal megkérdezte:
- Eljönnél velem... randizni?
Elmosolyodtam.
- Persze, hogy el.
Nevetett, majd a fejét elhúzta az enyémtől. Még mindig közel volt, de már nem annyira.
- Akkor holnap érted megyek. - nagyot nyelt és hátrált. - Suli után?
- Suli után. - mondtam.
Ő mosolygott és integetve elment.
Mi volt ez? Nem tudtam letörölni a vigyort a képemről. Fülig ért a szám.
Körülnéztem az udvaron. Sehol senki. Olyan heves volt, talán... ? Ez nagyon... nagyon jó volt. A legjobb volt, akivel eddig csókolóztam. Wow. Hát... mit mondhatnék?
A gondolataimba a csengő zavart be. Bioszom lesz. És ő a laborpárom.
Biológián a jegyzetet írtuk. Férfias volt, miközben írt. Az a szürke póló, amit ma viselt kiemelte az izmait és a haja is nagyon jól be volt lőve. Miközben őt csodáltam rám nézett.
- Kitalálom! Ezt mát tavaly megtanultad? - viccelődött.
- Tessék? Nem, dehogy. - tértem észhez. Ahhoz képest, hogy nem voltam rajongója, most viszont nagyon is a csók kábulatában voltam. Visszatértem a tanár mondandójához és újra írni kezdtem.
- A csók miatt van? - suttogta.
- Micsoda? - néztem rá vissza. Miközben hozzám beszélt a táblán lévő dolgokat írta.
- Izgatott vagy a holnap miatt? - tök nyugodt volt. Lazán beszélt hozzám, még csak rám se nézett, csak miután felette a kérdést. Akkor is csak két vagy talán három másodpercig.
- Nem. Csak egy randi. - mondtam én is nyugodtan és visszanéztem a táblára. Ő meg rám. Meglepődötten.
- Igen? - nem sértődött meg, tudta, hogy nem mondok igazat.
- Amúgy tetszik a pólód. - néztem rá mosolyogva.
- Holnap is ezt vegyem fel? - kacéran mosolygott.
- Ne! Inkább valami közép- vagy sötétkéket. Az kiemeli a szemed és illik a hajadhoz.
- Na ne mond. - grimaszolt, majd újra írt.
- És én? - rám nézett, de én írtam tovább. - Mit vegyek fel? - majd a szemébe néztem. Kerek volt a szeme. Meglepődött a kérdésemen.
- Valami minit. - elviccelte.
- A-a. - ráztam nevetve a fejem.
- Mindegy mibe vagy. A lényeg, hogy elgyere. - és itt le is zártuk a témát.
Sam odaadta a kocsi kulcsot, hogy üljek be addig, amíg ő elszalad valahová. Vajon hová mehetett? A kocsiban vártam türelmetlenül. Az ujjaimat a kesztyűtartó tetején kocogtattam. A suliból egyre többen jöttek ki, de Sam sehol sem volt köztük. Már vagy háromnegyed óra telt el és még mindig bent volt. Ideges lettem és aggódtam. Mi tarthat neki ennyi ideig? Kiugrottam a kocsiból és becsaptam az ajtót, majd bezártam a kulccsal. Berohantam az épületbe. A folyosón senki. A termek üresek. Hol lehet? Az öltözőkhöz mentem. Az egyik férfi öltözőben voltak csak ruhák, szanaszét dobálva, de bent senki sem volt. Miközben kimentem a pályára a telefonomat elővettem és csörgetni kezdtem vele Sam-et. Kint végignéztem a csapatot. Nincs köztük Sam. Egyik haverjával sem beszél. A lelátón sincs. Hol lehet? Nem veszi fel.
Gondolkozva az irodákhoz akartam menni. Közben folyton csörgettem. A folyosón megállok. Hallok valamit. Lassan elindulva nézem a szekrénysort. Egyre hangosabb a zaj. Ez zene. És ismerős. Mikor lejárt a csengetés ideje abbamaradt. Már biztos voltam benne, ez a bátyám csengőhangja. De ő hol van?
- Sam?! - kérdeztem félve. - Sam, te vagy az?
A szekrénye felé közelítettem. Mikor odaértem világos volt, hogy ott a leghangosabb a zene, tehát a telefonja a szekrényben van. Hirtelen eszembe jutott, hogy mi történt Carla-val. A sok horrorfilm és egyéb filmek mind végigfutottak a fejemen. Mi van, ha ... ha ő is bent van?
Remegő kézzel nyúltam a szekrényhez, majd hátráltam. Összeszedtem minden bátorságom és neki rontottam a szekrénynek. Beleütöttem, de az sértetlen maradt. Akkor megláttam a tűzoltó készüléket a folyosó falán. A pulcsimat az öklömre tekertem és beleütöttem az üvegbe. Kivettem a készüléket. Épp a nekikészültem, hogy most nekiszaladok a tárggyal és kinyitom, mikor zajt hallottam. És most nem a telefon volt. Olyan, mintha jönne valaki. Megálltam. Lefagytam. Majd félve egymás mellé tettem a lábam és a készüléket magamhoz húztam, hogyha megtámadna valaki, meg tudom védeni magam. A zaj felé futottam és két szekrény közé bújtam. A "fegyverem" a kezemre esett. Ha valaki mellém ér, leütöm. Újabb zajt hallottam. Szekrény csapkodást. Nem is. Inkább csak... csak... mintha... valaki kővel dobálná. Vagy csak kaviccsal. Minden felől hallottam. Féltem, de tudtam, hogy meg kell védenem magam. A zaj abbamaradt. Már vagy 5 perce álltam a szerkények között és síri csend volt. Kiléptem a rejtekhelyemről. Szétnéztem, majd visszaindultam a bátyám szekrényéhez, hogy befejezzem, amit elkezdtem. De mi van, ha zajt csapok és visszajön?
- Te mit csinálsz? - kérdezte egy ismerős hang?
Olyan gyorsan fordultam meg, mint még soha.
- Miért van az a kezedben? - közeledett felém Sam.
- Óh... ez... ? Semmi. Nem fontos. - gurítottam el. - Hol voltál? Már mindenki hazament. Tudod mióta várok?
- Igen, bocsi. Csak elhúzódott. Akartam szólni, de a mobilomat...
- A szekrényedben felejtetted. - vágtam a szavába.
- Igen... Honnan tudod?
- Hívtalak és meghallottam, hogy itt csörög. - mutattam a szekrényére.
- Oké. Kiveszem és már mehetünk is, rendben?
- Rendben.
Megnyugodtam. A kocsihoz érve, viszont éreztem a hátamon, hogy valaki figyel. Kinyitottam az ajtót és megálltam. Körülnéztem, de sehol sem láttam senkit.
- Mi az, nem szállsz be?
- De! - mondtam, majd szépen lassan megfordultam. - Indulhatunk. - mosolyogtam Sam-re és beszálltam.
Otthon anya irodájába rontottam be. A papírokat kerestem a lány esetéről. Eltűntek. Biztos magával vitte, hiszem most ez a legfontosabb.
Kimentem a ház elé és kinyitottam a postaládát. Volt pár levelünk. Átnéztem, hogy nekem jött-e valami. Egyszer csak egy bírósági levélhez érek. Sam-nek jött. Vajon mi lehet benne?
Bementem és a bátyám szobájába tartottam.
- Sam! - mondtam és felé nyújtottam a leveleit.
- Köszi, hugi. - ült fel az ágyról és felém nyújtotta a kezét.
Megfogta és átnézte őket, melyik honnan jött. Előtte álltam. Vártam, míg ahhoz a levélhez ér. Mikor meglátta rám nézett. Egészen eddig nem érette, miért maradok bent a szobájában, de most már tudja.
- Láttad? - kérdezte.
- Csak a borítékot. Miért küldtek neked levelet a bíróságról?
- Mert Carla-val voltam azok az estén. Gondolom. Nem tudom. - elbizonytalanodott. A levelet bámulta.
Nem akartam bunkó lenni, de kíváncsi voltam és láttam, hogy ő az volt, de félt, hogy mi lehet benne. A lelke mélyén tudta mi az. Beidézés. De miként? Nem mindegy. Tanú vagy gyanúsított? Gyanúsított vagy tanú? Ártatlan. Biztos, hogy ártatlan. De mégis olyan, mintha kétség ülne az arcán, ezt illetően. Vagy csak attól fél, hogy találnak valamit, amivel rábizonyítják... ártatlanul?
- Sam! - léptem közelebb hozzá. - Nem akarod kinyitni? - érdeklődtem kedvesen.
- Nem tudom. - rám se hederített. Csak a borítékot bámulta. Azt sem láttam, hogy pislog-e egyáltalán?
Hirtelen már nem volt olyan nyugodt, mint reggel. Dühössé vált. De vajon kire? Arra, aki megölte Carla-t? Vagy önmagára? Vagy... talán... Carla-ra?
- Segíthetek valamiben? Szeretnél beszélgetni? Vagy hagyjalak egyedül? - fogtam meg a vállát.
- Nem tudom. Meg, talán... mi van ha miattam volt? - nézett rám.
- A WC-re nem kísérgethetsz egy lányt! Hogy lenne a te hibád? Nem te ölted meg.
- Nem, de mi van, ha azt hiszik? Velem VOLT utoljára. Ez náluk bizonyíték. Vagy nem tudom. Csak számít valamit.
- Csak egy egy-éjszakás kaland volt.
- De bárki bizonyíthatja, hogy eddig nem is bírtuk egymást. Most meg hirtelen megtörténik és ő másnap eltűnik. Aztán kiderül, hogy meghalt. Ez nem furcsa?
- A bulin több száz ember lehetett. Bárki bizonyítani tudja, hogy nem voltál azon az estén vele. Kivel buliztál éppen akkor?
- Ott volt, Jason, Collin. Végig velem voltak. De volt egy része az estének, amikor egy lánnyal táncoltam. Nem tudom, hogy hívják, de vele voltam. Olyan 3 körül.
- Sam, bontsd ki a borítékot!
Összenéztünk. A szemem kényszeríteni akarta. Nem tudom, hogy emiatt-e vagy mert kíváncsi volt, de feltépte és kivette a levelet. Olvasni kezdte és mintha egy kisebb súlyt dobnának le a szívéről, megkönnyebbült. Onnan tudom, hogy mély levegőt vett és lazán fújta ki.
- Mit írnak? - kérdeztem, de legbelül már tudtam. Felém nyújtotta a levelet. - Sam Harris. Önt szeptember 11.-én, szerdán, beidézzük a bíróságra, mint tanút. A részvétel kötelező. Amennyiben nem jelenik meg... Sam ez nagyszerű. Illetve... jobb, mintha gyanúsított lennél. Csak el kell mondanod mi történt.
- A tanúkból is lehet gyanúsított.
- Igen, de te nem csináltál semmit.
- Megan! Sam! Hol vagytok? - hallottunk ordítást odalentről.
- Itt vagyunk! - mentem ki a folyosóra.
Apa volt. Illetve a mostohaapám, csak apának szólítom. Már kiskorom óta. Elég furcsa, de fogalmam sincs, hogy az igazi apám ki vagy hol lehet. Sosem hallottam róla, anya sem mesélt semmit. Mióta az eszemet tudom ő anya párja és persze Sam-nek ő az igazi apja. Talán a nevéből már kitalálhattátok. Az övé Harris, az enyém Thompson. Na jó, talán mégis tudok valamit az apámról. A családneve Thompson. A bökkenő csak az, hogy vagy 2 millió olyan ember van, akinek ez a vezetékneve. Ezt mindig is tudtam, de sosem kerestem. Milyen lenne már? Facebookon ráírok, hogy: "szia, talán a lányod vagyok, de lehet, hogy összekeverlek valakivel. Mióta vagy házas? Ismered az anyámat?" Igen, ez irtó hülyén hangzik.
- Ettetek már?
- Még a suliban, ebédet. Azóta nem.
- Anyukád egy óra múlva már itthon lesz. Mi lenne, ha elmennénk valahová vacsizni?
- Talán mondani akartok valamit? - érdeklődtem.
- Nem, csak úgy. Régen voltunk már étteremben.
- Rendben. Szólok Sam-nek.
Vajon mi lehet a vacsora célja? Köze van ahhoz, hogy Sam-et beidézték. Biztosan. Mit akarnak tenni?
Készülődni kezdtem. Egy fekete nadrágot vettem és egy bordó pántos blúzt.
Amikor indultunk nem volt rossz idő. Nagyon kellemes volt.
A családi vacsora viszont tök normális volt. Egészen addig, amíg anya fel nem hozta a beidézés témát. Tudtam, hogy ez erről fog szólni. Ám nagyon meglepődtem, amikor anya közölte, hogy már van egy gyanúsított. És pláne amikor elmondta, hogy ki az.
- Megan! - nagyot nyelt.
- Igen? - lihegtem finoman.
Újra a szemembe nézett és komoly arccal megkérdezte:
- Eljönnél velem... randizni?
Elmosolyodtam.
- Persze, hogy el.
Nevetett, majd a fejét elhúzta az enyémtől. Még mindig közel volt, de már nem annyira.
- Akkor holnap érted megyek. - nagyot nyelt és hátrált. - Suli után?
- Suli után. - mondtam.
Ő mosolygott és integetve elment.
Mi volt ez? Nem tudtam letörölni a vigyort a képemről. Fülig ért a szám.
Körülnéztem az udvaron. Sehol senki. Olyan heves volt, talán... ? Ez nagyon... nagyon jó volt. A legjobb volt, akivel eddig csókolóztam. Wow. Hát... mit mondhatnék?
A gondolataimba a csengő zavart be. Bioszom lesz. És ő a laborpárom.
Biológián a jegyzetet írtuk. Férfias volt, miközben írt. Az a szürke póló, amit ma viselt kiemelte az izmait és a haja is nagyon jól be volt lőve. Miközben őt csodáltam rám nézett.
- Kitalálom! Ezt mát tavaly megtanultad? - viccelődött.
- Tessék? Nem, dehogy. - tértem észhez. Ahhoz képest, hogy nem voltam rajongója, most viszont nagyon is a csók kábulatában voltam. Visszatértem a tanár mondandójához és újra írni kezdtem.
- A csók miatt van? - suttogta.
- Micsoda? - néztem rá vissza. Miközben hozzám beszélt a táblán lévő dolgokat írta.
- Izgatott vagy a holnap miatt? - tök nyugodt volt. Lazán beszélt hozzám, még csak rám se nézett, csak miután felette a kérdést. Akkor is csak két vagy talán három másodpercig.
- Nem. Csak egy randi. - mondtam én is nyugodtan és visszanéztem a táblára. Ő meg rám. Meglepődötten.
- Igen? - nem sértődött meg, tudta, hogy nem mondok igazat.
- Amúgy tetszik a pólód. - néztem rá mosolyogva.
- Holnap is ezt vegyem fel? - kacéran mosolygott.
- Ne! Inkább valami közép- vagy sötétkéket. Az kiemeli a szemed és illik a hajadhoz.
- Na ne mond. - grimaszolt, majd újra írt.
- És én? - rám nézett, de én írtam tovább. - Mit vegyek fel? - majd a szemébe néztem. Kerek volt a szeme. Meglepődött a kérdésemen.
- Valami minit. - elviccelte.
- A-a. - ráztam nevetve a fejem.
- Mindegy mibe vagy. A lényeg, hogy elgyere. - és itt le is zártuk a témát.
Sam odaadta a kocsi kulcsot, hogy üljek be addig, amíg ő elszalad valahová. Vajon hová mehetett? A kocsiban vártam türelmetlenül. Az ujjaimat a kesztyűtartó tetején kocogtattam. A suliból egyre többen jöttek ki, de Sam sehol sem volt köztük. Már vagy háromnegyed óra telt el és még mindig bent volt. Ideges lettem és aggódtam. Mi tarthat neki ennyi ideig? Kiugrottam a kocsiból és becsaptam az ajtót, majd bezártam a kulccsal. Berohantam az épületbe. A folyosón senki. A termek üresek. Hol lehet? Az öltözőkhöz mentem. Az egyik férfi öltözőben voltak csak ruhák, szanaszét dobálva, de bent senki sem volt. Miközben kimentem a pályára a telefonomat elővettem és csörgetni kezdtem vele Sam-et. Kint végignéztem a csapatot. Nincs köztük Sam. Egyik haverjával sem beszél. A lelátón sincs. Hol lehet? Nem veszi fel.
Gondolkozva az irodákhoz akartam menni. Közben folyton csörgettem. A folyosón megállok. Hallok valamit. Lassan elindulva nézem a szekrénysort. Egyre hangosabb a zaj. Ez zene. És ismerős. Mikor lejárt a csengetés ideje abbamaradt. Már biztos voltam benne, ez a bátyám csengőhangja. De ő hol van?
- Sam?! - kérdeztem félve. - Sam, te vagy az?
A szekrénye felé közelítettem. Mikor odaértem világos volt, hogy ott a leghangosabb a zene, tehát a telefonja a szekrényben van. Hirtelen eszembe jutott, hogy mi történt Carla-val. A sok horrorfilm és egyéb filmek mind végigfutottak a fejemen. Mi van, ha ... ha ő is bent van?
Remegő kézzel nyúltam a szekrényhez, majd hátráltam. Összeszedtem minden bátorságom és neki rontottam a szekrénynek. Beleütöttem, de az sértetlen maradt. Akkor megláttam a tűzoltó készüléket a folyosó falán. A pulcsimat az öklömre tekertem és beleütöttem az üvegbe. Kivettem a készüléket. Épp a nekikészültem, hogy most nekiszaladok a tárggyal és kinyitom, mikor zajt hallottam. És most nem a telefon volt. Olyan, mintha jönne valaki. Megálltam. Lefagytam. Majd félve egymás mellé tettem a lábam és a készüléket magamhoz húztam, hogyha megtámadna valaki, meg tudom védeni magam. A zaj felé futottam és két szekrény közé bújtam. A "fegyverem" a kezemre esett. Ha valaki mellém ér, leütöm. Újabb zajt hallottam. Szekrény csapkodást. Nem is. Inkább csak... csak... mintha... valaki kővel dobálná. Vagy csak kaviccsal. Minden felől hallottam. Féltem, de tudtam, hogy meg kell védenem magam. A zaj abbamaradt. Már vagy 5 perce álltam a szerkények között és síri csend volt. Kiléptem a rejtekhelyemről. Szétnéztem, majd visszaindultam a bátyám szekrényéhez, hogy befejezzem, amit elkezdtem. De mi van, ha zajt csapok és visszajön?
- Te mit csinálsz? - kérdezte egy ismerős hang?
Olyan gyorsan fordultam meg, mint még soha.
- Miért van az a kezedben? - közeledett felém Sam.
- Óh... ez... ? Semmi. Nem fontos. - gurítottam el. - Hol voltál? Már mindenki hazament. Tudod mióta várok?
- Igen, bocsi. Csak elhúzódott. Akartam szólni, de a mobilomat...
- A szekrényedben felejtetted. - vágtam a szavába.
- Igen... Honnan tudod?
- Hívtalak és meghallottam, hogy itt csörög. - mutattam a szekrényére.
- Oké. Kiveszem és már mehetünk is, rendben?
- Rendben.
Megnyugodtam. A kocsihoz érve, viszont éreztem a hátamon, hogy valaki figyel. Kinyitottam az ajtót és megálltam. Körülnéztem, de sehol sem láttam senkit.
- Mi az, nem szállsz be?
- De! - mondtam, majd szépen lassan megfordultam. - Indulhatunk. - mosolyogtam Sam-re és beszálltam.
Otthon anya irodájába rontottam be. A papírokat kerestem a lány esetéről. Eltűntek. Biztos magával vitte, hiszem most ez a legfontosabb.
Kimentem a ház elé és kinyitottam a postaládát. Volt pár levelünk. Átnéztem, hogy nekem jött-e valami. Egyszer csak egy bírósági levélhez érek. Sam-nek jött. Vajon mi lehet benne?
Bementem és a bátyám szobájába tartottam.
- Sam! - mondtam és felé nyújtottam a leveleit.
- Köszi, hugi. - ült fel az ágyról és felém nyújtotta a kezét.
Megfogta és átnézte őket, melyik honnan jött. Előtte álltam. Vártam, míg ahhoz a levélhez ér. Mikor meglátta rám nézett. Egészen eddig nem érette, miért maradok bent a szobájában, de most már tudja.
- Láttad? - kérdezte.
- Csak a borítékot. Miért küldtek neked levelet a bíróságról?
- Mert Carla-val voltam azok az estén. Gondolom. Nem tudom. - elbizonytalanodott. A levelet bámulta.
Nem akartam bunkó lenni, de kíváncsi voltam és láttam, hogy ő az volt, de félt, hogy mi lehet benne. A lelke mélyén tudta mi az. Beidézés. De miként? Nem mindegy. Tanú vagy gyanúsított? Gyanúsított vagy tanú? Ártatlan. Biztos, hogy ártatlan. De mégis olyan, mintha kétség ülne az arcán, ezt illetően. Vagy csak attól fél, hogy találnak valamit, amivel rábizonyítják... ártatlanul?
- Sam! - léptem közelebb hozzá. - Nem akarod kinyitni? - érdeklődtem kedvesen.
- Nem tudom. - rám se hederített. Csak a borítékot bámulta. Azt sem láttam, hogy pislog-e egyáltalán?
Hirtelen már nem volt olyan nyugodt, mint reggel. Dühössé vált. De vajon kire? Arra, aki megölte Carla-t? Vagy önmagára? Vagy... talán... Carla-ra?
- Segíthetek valamiben? Szeretnél beszélgetni? Vagy hagyjalak egyedül? - fogtam meg a vállát.
- Nem tudom. Meg, talán... mi van ha miattam volt? - nézett rám.
- A WC-re nem kísérgethetsz egy lányt! Hogy lenne a te hibád? Nem te ölted meg.
- Nem, de mi van, ha azt hiszik? Velem VOLT utoljára. Ez náluk bizonyíték. Vagy nem tudom. Csak számít valamit.
- Csak egy egy-éjszakás kaland volt.
- De bárki bizonyíthatja, hogy eddig nem is bírtuk egymást. Most meg hirtelen megtörténik és ő másnap eltűnik. Aztán kiderül, hogy meghalt. Ez nem furcsa?
- A bulin több száz ember lehetett. Bárki bizonyítani tudja, hogy nem voltál azon az estén vele. Kivel buliztál éppen akkor?
- Ott volt, Jason, Collin. Végig velem voltak. De volt egy része az estének, amikor egy lánnyal táncoltam. Nem tudom, hogy hívják, de vele voltam. Olyan 3 körül.
- Sam, bontsd ki a borítékot!
Összenéztünk. A szemem kényszeríteni akarta. Nem tudom, hogy emiatt-e vagy mert kíváncsi volt, de feltépte és kivette a levelet. Olvasni kezdte és mintha egy kisebb súlyt dobnának le a szívéről, megkönnyebbült. Onnan tudom, hogy mély levegőt vett és lazán fújta ki.
- Mit írnak? - kérdeztem, de legbelül már tudtam. Felém nyújtotta a levelet. - Sam Harris. Önt szeptember 11.-én, szerdán, beidézzük a bíróságra, mint tanút. A részvétel kötelező. Amennyiben nem jelenik meg... Sam ez nagyszerű. Illetve... jobb, mintha gyanúsított lennél. Csak el kell mondanod mi történt.
- A tanúkból is lehet gyanúsított.
- Igen, de te nem csináltál semmit.
- Megan! Sam! Hol vagytok? - hallottunk ordítást odalentről.
- Itt vagyunk! - mentem ki a folyosóra.
Apa volt. Illetve a mostohaapám, csak apának szólítom. Már kiskorom óta. Elég furcsa, de fogalmam sincs, hogy az igazi apám ki vagy hol lehet. Sosem hallottam róla, anya sem mesélt semmit. Mióta az eszemet tudom ő anya párja és persze Sam-nek ő az igazi apja. Talán a nevéből már kitalálhattátok. Az övé Harris, az enyém Thompson. Na jó, talán mégis tudok valamit az apámról. A családneve Thompson. A bökkenő csak az, hogy vagy 2 millió olyan ember van, akinek ez a vezetékneve. Ezt mindig is tudtam, de sosem kerestem. Milyen lenne már? Facebookon ráírok, hogy: "szia, talán a lányod vagyok, de lehet, hogy összekeverlek valakivel. Mióta vagy házas? Ismered az anyámat?" Igen, ez irtó hülyén hangzik.
- Ettetek már?
- Még a suliban, ebédet. Azóta nem.
- Anyukád egy óra múlva már itthon lesz. Mi lenne, ha elmennénk valahová vacsizni?
- Talán mondani akartok valamit? - érdeklődtem.
- Nem, csak úgy. Régen voltunk már étteremben.
- Rendben. Szólok Sam-nek.
Vajon mi lehet a vacsora célja? Köze van ahhoz, hogy Sam-et beidézték. Biztosan. Mit akarnak tenni?
Készülődni kezdtem. Egy fekete nadrágot vettem és egy bordó pántos blúzt.
A családi vacsora viszont tök normális volt. Egészen addig, amíg anya fel nem hozta a beidézés témát. Tudtam, hogy ez erről fog szólni. Ám nagyon meglepődtem, amikor anya közölte, hogy már van egy gyanúsított. És pláne amikor elmondta, hogy ki az.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)